29/08/2026
181 éve született Lechner Ödön – minden idők egyik legnagyobb (magyar) építésze!
Lechnert könnyű lenne egyszerűen zseniális építészként ünnepelni. Elég volna felsorolni a kecskeméti Városházát, a pozsonyi Kék templomot, az Iparművészeti Múzeumot, a Postatakarékpénztárt vagy a Földtani Intézetet, és máris világos lenne a helye a magyar építészet történetében. Öt épület, amelyek közül szinte bármelyik elegendő volna ahhoz, hogy alkotója bekerüljön a magyar építészet nagyjai közé.
De Lechner jelentősége ennél több.
Ő ugyanis nem azt kérdezte, hogyan lehet jól építeni abban a stílusban, amelyet Európában éppen mindenki használ, hanem azt: lehet-e a korszerű építészetnek saját, felismerhető magyar nyelve?
És ami talán még fontosabb: erre nem a múlt egyszerű lemásolásával próbált válaszolni.
Ismerte korának legmodernebb európai építészetét, Berlinben tanult, éveket dolgozott Párizsban, Angliában pedig a keleti és indiai díszítőművészetet is tanulmányozta. Használta az új szerkezeteket és anyagokat, közben pedig a magyar népművészetből, a keleti ornamentikából és a hazai kézműves hagyományból teremtett valami addig nem létezőt. A Zsolnay-kerámia nála nem ráakasztott dísz volt, hanem az építészet szerves része.
És közben maga Lechner sem egy távolságtartó, akadémikus mester alakját hozta. Idős korára egész Budapest ismerte jellegzetes megjelenését, barátai és tisztelői egyszerűen „Papszinak” hívták.
A Japán Kávéház művészasztalánál fiatal építészek vették körül, ott beszélt nekik építészetről, vitatkozott, anekdotázott és rajzolt – ha nem volt kéznél papír, akár a márványasztalra is.
Miközben pályája végén a hivatalos építészeti világ egyre kevesebb lehetőséget adott neki, a következő nemzedék számára mindinkább mester és igazodási pont lett.
Volt benne valami különös elegye a bohém művésznek, a megszállott szakembernek és annak az embernek, aki akkor sem mondott le saját építészeti hitvallásáról, amikor azért már komoly árat kellett fizetnie.
Talán éppen ezért ma sem az a lechneri örökség lényege, hogy virágmintákat, pártázatokat vagy Zsolnay-díszeket kell másolni.
Sokkal inkább az a gondolkodás, amely egyszerre mer korszerű, nemzetközi és magyar lenni: ismeri a világot, érti a saját hagyományát, de egyikből sem kész receptet vesz át, hanem a saját korának kérdéseire próbál saját választ adni. Ebben Lechner ma is iránymutató lehet a magyar építészek számára.
Lechner Ödön tehát nem egyszerűen nagy építész volt. Saját nyelvet keresett a magyar építészetnek – és talán még fontosabb, hogy megmutatta: érdemes egyáltalán keresni.
