24/09/2026
A hosszú élet titka: ragaszkodás a gyerekekhez!
A Béke utca rászolgál nevére: a légy is csak külön „engedéllyel” zümmöghet a szürke égbolttal festett őszi napon. Ámbátor akadnak „hangoskodók”: a baromfiudvaron a tyúkok nem sok vizet zavarnak, az utca másik oldalán viszont kakaskukorékolás hasít bele a csendbe.
Ébresztőt fújunk hát mi is, és teljes koncentrációval követjük figyelemmel Kigyósi Imréné (leánykori nevén: Polyák Erzsébet) életútját – tele páratlan élményekkel. A sokat látott nagymama 1939. szeptember 7-én született Szakolyban, négy testvére mellett legfiatalabbként megkülönböztetett figyelemben részesült. Az eladósorba került hölgy 1957. november 17-én házasodott össze Kigyósi Imrével (aki 2017-ben hunyt el…), három hónap híján hatvan évet töltöttek együtt jóban-rosszban! Két fiút neveltek fel, majd négy fiú unoka, valamint hét dédunoka (hat fiú, egyetlen lány) a biztosíték arra, hogy a családi vér tovább csörgedezik.
Az elszabadult jószág galibája
– Édesapám az első világháborúban öt évig sínylődött orosz hadifogságban, hál’ istennek kibírta, hazatért – tekintett vissza a régmúltba Kigyósi Imréné. – Akkor költöztünk ide a Béke utcába, ezt akkor még Oncsa-telepnek hívták, amikor 1944 őszén az oroszok megszállták Szakolyt. A szomszédban, Samu bácsiéknál volt egy bunker, oda bújtunk, de nem kaptunk bent levegőt… Apám javasolta, hogy a kert végén, a fasorban húzzuk meg magunkat, tapasztalatból mondta: „Samu, nem dobják ide a bombát, csak a városra!” Tudta mit beszél, mert látta, hogy Debrecen irányába tartanak az orosz repülők.
Erzsike néni emlékei között felrémlik, hogy éppen kisült a friss kenyér, midőn beállítottak az orosz katonák hozzájuk. Apja kitalálta, hogy tejfölös túróval kínálják meg őket, hátha akkor nem csapnak le a cipóra. S lőn, bevált a csel. Sőt, Erzsike néni elbeszélése szerint szülei életeket ment***ek.
– Apám a fogságban megtanult oroszul, így szinte mindig hívták tolmácsolni, csak este jött meg, aztán áthívták a szomszédba, ahol tiszteket szállásoltak el. A katonáknak feltűnt, hogy a bátyám, Pista állandóan eltűnik sötétedés után, kérdezték, merre van? Hátul a veremben tizennyolc lány bújt el, a testvérem pedig háromliteres ételesben hordta nekik a vacsorát, amit édesanyám főzött. Az egyik közülük, Erzsike később a felesége lett. Aztán képzelje, mi történt… Valahonnan elszabadult egy tinó, rászaladt a veremre, ami beszakadt alatta. A menyecskék előbotorkáltak a fedezékből, ennek az oroszok nagyon örültek. Apus meg szóval tartotta őket, hogy a lányok el tudjanak tűnni. Papa a katonák lelkére beszélt, hogy például „Te mit csinálnál, ha a testvéredet bántanák?” Ez hatott. Okos, nem elveszett ember volt az apám: 1976-ban hunyt el, leesett a szekérről.
A profi professzor
Továbbra is az édesapja került a fókuszba, aki a katonaságtól szerzett egy versenylovat, pedig váltig mondták neki: nem fogja tudni betörni. Ő viszont ragaszkodott a paripához, amelynek a Toldi nevet adta, végül úgy beidomította, hogy a tizenhat szekérből felállított akadálypályát hibátlanul ugrotta át!
– A háborút követően előbb elvégeztem az iskolát, az esküvő után pedig elmentem öt évre dolgozni a budapesti Egyesült Izzóba, a férjem közben a Hajógyárban helyezkedett el. Az is felmerült, hogy a fővárosba költözünk, de nem kaptunk elég pénzt az otthoni lakásért, úgyhogy felhagytunk ezzel a tervvel. A téglási Hajdúsági Iparműveknél szintén öt évet töltöttem: három műszakba jártam, akkor indultam a munkába, amikor más lefeküdt aludni. A szakolyi Bőrgyárban is foglalkoztattak, de ekkor már elkezdődött a kálváriám. Sajnos, lebénultak a hangszálaim: először 1953-ban műtöttek Debrecenben, majd 1983-ban Nyíregyházán is, de nem sikerült a beavatkozás. Ott négy hónapig voltam kórházban, egy év múlva leszázalékoltak, rokkantnyugdíjas lettem, most meg öregségi nyugdíjat kapok. Három és fél évig folyamatosan utaztam Pestre: egy jólelkű professzor, Lichtenberger György, áldassék a neve, ő hozott rendbe. Nagyon ért***e a dolgát, annyi kitüntetése volt az orvosi váróban kitéve, hogy az csuda.
Erzsike mamának nehezére esik a beszéd, mindazonáltal derekasan tartja magát. Az unalmat száműzte otthonról, igyekszik hasznosan tölteni minden időt.
– Nézzen szét, amit itt lát, én horgoltam. A szekrény is tele van vele, ritkán telik el úgy egy nap, hogy ne kézimunkáznék. Szeretek újságokat olvasni, a Bibliát is forgatom. Az ismeretterjesztő-, természetfilmek is lekötnek a tévében. Főzök, takarítok, igyekszem megcsinálni, amit lehet.
„Ne menjünk haza…!”
Mint fentebb kiderült, a focit roppant mód kedvelő férjével közel hat évtizedig fogták egymás kezét, jelentős ideig a fővárosba vezérelte őket a sors. És, hát jópofa sztorikból sincs hiány.
– Az uram „rendesen” futballozott itt Szakolyban, ő, ha tehette, egyébként is játszott. Egyszer úgy szemen találta a labda Pesten, hogy teljesen belilult, figyelmezt***em: „Ne menjünk haza Szakolyba, mert azt fogják gondolni, hogy összeverekedtünk…” Olyan is előfordult, hogy kollégáival valamilyen meccset választottak programként Budapesten, kértem, vigyen magával, mert még soha nem voltam, de azt mondta: „Anya, nem neked való, mert ott csúnya szavakat kiabálnak.” Utána otthon elmesélte, hát, tényleg nem bántam, hogy kihagytam.
Meglepő vagy sem, Erzsike néni famíliája a férfiak „terepe”, jelentős többséget alkotnak. Ennek, persze egyenes következménye, hogy egy ifjú hölgy a szíve csücske.
– Számomra minden a család! Azért élek ilyen sokáig, mert nagyon ragaszkodok a gyerekekhez. A nagyfiam, Imre, és a kisebbik, Tibor, rendkívül sokat segítenek, bevásárolnak, figyelnek rám. A szemem fénye, Róza, az egyetlen lány az unokák, dédunokák közül: természetesen valamennyit imádom, ő viszont mégis csak kivételes.
Erzsike néni immár még közelebb lehet unokái, dédunokái többségéhez, mert időközben Nyíregyháza az új otthona.
