01/07/2026
Több hónappal ezelőtt megkerestem egy tulajdonost, akkor még nemet mondott – nem kérte a segítségemet. És ez így van rendjén: nem az én dolgom eldönteni, mikor van szüksége valakinek rám.
Nem hívogattam, nem zaklattam.
Hagytam, hogy a saját tempójában jusson el a döntésig, sokkal őszintébb és stabilabb alapokra épül minden, ami utána következik.
Aztán egy idő után ő keresett meg engem. Kiderült, hogy közben 4-5 érdeklődőtől is elesett, mert nem tudta jól kezelni, kommunikálni a helyzeteket – és sorra elúsztak az ügyletek. Rájött, hogy egyszerűen nincs rá ideje, energiája, hogy mindezt egyedül csinálja végig.
Onnantól kezdve többször is beszéltünk, volt, hogy 1-1,5 hetet is vártam egy-egy válaszra. Nem sürgettem, nem erőltettem – csak ott voltam, amikor szüksége volt rá. Tudtam, hogy nem az számít, hogy mennyi idő alatt jutunk el a szerződésig, hanem hogy amikor odaérünk, mindkettőnk számára tiszta és megnyugtató legyen a döntés.
A napokban aláírtuk a szerződést.
Nem azért, mert végre “meggyőztem” – hanem mert időt hagytam neki arra, hogy magától jusson el odáig, ahol már tudta: egyedül nem boldogul, és neki is jobb, ha van mellette valaki, akiben megbízhat.
Ha valamit megtanultam ebben a szakmában, az az, hogy a türelem nem tétlenség. Nem azt jelenti, hogy hátradőlsz és vársz, hogy történjen valami. Azt jelenti, hogy tudatosan ott vagy – kérdés nélkül is elérhető, nyomás nélkül is jelen – és hagyod, hogy a másik akkor lépjen, amikor ő arra készen áll. Ez sokszor nehezebb, mint bármilyen aktív meggyőzés, mert azt kívánja tőled, hogy a saját türelmetlenségedet is kezelned kelljen közben.
Szerintetek mennyire nehéz ma türelmesnek maradni?
Ha van erről véleményed szívesen meghallgatom.
