Szabó Anita

25/12/2025

05/04/2025

Eladó?

Van bennünk valami ősi ösztön, ami megmozdul, amikor azt halljuk: „ezt most meg lehet venni.” Egy tárgyra mondhatjuk ezt. Egy földdarabra is, ha már elidegenítettük tőle a múltját. De amikor egy ország, egy otthon, vagy egy tartozás valahová válik árucikké, akkor az emberi lélek mélyén valami tiltakozni kezd.

Ez a tiltakozás nem új. Már az ókori Rómában is érezte azt, aki születés helyett pénzért lett polgár: nem tekintik teljes jogúnak. A középkorban a pénzen vett nemesi rang mögött ott feszült az igazi nemesség hiánya. És ma, amikor a világ vezető hatalmai olyan rendszereket alkotnak, ahol egy útlevél vagy tartózkodási jog megvásárolható, újra ugyanaz a kérdés feszül a háttérben: mi az, amit nem szabadna eladni?

Mert az otthon nem csupán egy földrajzi hely. Az otthon emlék, hangulat, közösség. Egy nyelv, amit megértünk, egy illat, amihez visszatérünk, egy világ, amit részben magunk építettünk. Az otthon nem egyenlő a négyzetméterrel. És egy ország sem azonos a GDP-vel. Egy
ország – ha valóban ország – akkor tartozás, felelősség, örökség. És azt nem lehet pénzen megváltani.

A „Golden Visa” programok, a letelepedési kötvények, a politikusok által kínált „aranykártyák” nem egyszerű gazdasági intézkedések. Ezek értékrendi döntések, amelyek kimondatlanul is azt üzenik: a világ megvásárolható. De ezzel együtt azt is mondják: aki nem tud fizetni, az nem számít.

És ez az, amitől összerándul a gyomrom.

Nem azért, mert idealista vagyok. Hanem mert hiszem, hogy az emberség nem a pénztárcában lakik. Az érdem, a törekvés, a hűség nem konvertálható valutába. És ha egyszer eladjuk azokat a jogokat, amelyekért mások évszázadokon át küzdöttek, akkor elveszítjük az alapját is annak, amit közösségnek, országnak, otthonnak nevezünk.

Az otthon nem luxus. Az otthon nem kiváltság. Az otthon jog. És ha ezt a jogot áruba bocsátjuk, nemcsak a határokat adjuk el – hanem a reményt is, hogy a világ egyszer igazságosabb lehet.

De amíg van valaki, aki kimondja: „ez nincs rendben”, addig még maradt valami, ami nem áruba bocsátható. Nekem ez az egyik legnagyobb érték.

09/03/2025

KINT A KERTBEN (avagy vissza önmagamhoz)


Van egy pillanat, amikor minden elcsendesedik. A világ zajai távolinak tűnnek, és csak én vagyok, a föld illata, a kezem melege a magokon. Nem nézem az időt, nem sietek, nincs elvárás, nincs sürgetés – csak az a mély, belső béke, amit a természet ad.

Ahogy a magokat a tenyerembe veszem, érzem bennük az élet lehetőségét. Apró, jelentéktelennek tűnő szemek, de tudom, hogy bennük van “a minden”: a kezdet, a növekedés, a kibontakozás és az érés. Olyan ez, mint egy halk, természetes ígéret: ha gondoskodsz rólam, én megmutatom neked a csodát.

Miközben ültetek, eltűnik belőlem minden feszültség. A gondolatok nem versenyeznek a fejemben, nem próbálok megfelelni semminek – egyszerűen csak…. jelen vagyok. Nem gondolkozom a múlt történésein, amin változtatni úgysem lehet, s nem jut eszembe a jövő ezernyi lehetősége sem. Csak a most van. Ez az a ritka pillanat, amikor nem kell irányítanom semmit. A természetnek megvannak a maga törvényei, én csak egy kis része vagyok ennek a csodálatos körforgásnak.

A föld érintése, az apró mozdulatok, a nedves talaj illata – mindegyik visszahúz valami ősi, ösztönös nyugalomba. Mintha az idő nem létezne. Mintha minden gond, minden nyomás, minden belső harc egyszerűen feloldódnának egyszerű mozdulatsorokban.

A természet mindenkinek egy ajtó, amin keresztül visszatalálhat önmagához. A világ zajos, rohanó, kiszakíthat minket a valódi pillanatokból, de a föld, a magok, a növekedés lassúsága megtanít arra, hogy nem kell mindig sietni.

Ha van egy kis föld a kezedben, ha elültetsz egy magot, vagy egy palántát,akkor érteni fogod. Nem csak a növények nőnek ilyenkor, hanem valami benned is.

Van egy pont a mindennapok sűrűjében, amikor az ember elfárad. Nem a test, hanem a lélek. A folyamatos megfelelési kényszer, a külső elvárások, a kötelességek végeláthatatlan sorozata olyan, mintha egy láthatatlan súlyt cipelnék a vállamon. És ez a súly egy idő után nemcsak a gondolataimat nyomja, hanem a testemet is.

Azt gondolom, hogy az ember teljesítő képessége érzelmi szinten is véges. Nem lehet mindig csak adni, tenni, elvárásoknak megfelelni, mert ha nem csinálsz valamit őszinte szeretetből, jó érzésből, önmagadért, az egy idő után óriási teherré válik. Nem lehet egy életen át mások ritmusára lépni, anélkül hogy össze ne gabalyodjon a lábad.

A természetben nincs erőltetés. Egy mag nem kényszerből hajt ki, hanem mert elérkezett az ideje. Egy fa nem sürgeti a gyümölcseit, egy virág nem szégyelli, ha később nyílik ki, mint a többi. Csak teszi a dolgát, a saját ritmusában.

A magvetés közben nem érzem azt a fáradtságot, amit a világ elvárásai okoznak. Nem érzem a teljesítés kényszerét. Csak azt érzem, hogy ez jó. Hogy itt vagyok, és ez így van rendjén.

És aztán… egyik reggel, amikor kilépek a kertbe, meglátom őket. Apró, zöld hajtások, amelyek áttörték a föld felszínét. Tegnap még semmi nem látszott, ma pedig már itt vannak. Élnek. Ez az a pillanat, amit nem lehet szavakkal leírni. Ez a fajta boldogság túlmutat minden hétköznapi örömön.

Ott állok felettük, és nézem őket. Alig néhány milliméteres kis csodák, mégis az egész világ benne van ebben a látványban. Egy törékeny kis szár, egy alig észrevehető levél – és mégis, ezek az apró lények elindultak az élet felé. Ez a boldogság nem harsány, nem kirobbanó – hanem mély és tiszta, ami az ember lelkében valami ősi, elfeledett emléket ébreszt fel.
———————
Hiszem, hogy az életet így kellene élni. Nem csak kényszerből, nem csak mások vagy a világ miatt, hanem olyan dolgokat csinálva, amik belülről töltenek fel. Mert ha megtaláljuk azokat a tevékenységeket, amelyekhez nem kell erőt gyűjtenünk, hanem amelyekből maga az erő fakad, akkor már nem fogyunk el. Akkor nem roppanunk össze. Akkor nem a világ határozza meg, kik vagyunk, hanem mi magunk. S talán ezzel adhatunk a legtöbbet a világnak.

A természet ezt már tudja. S én tanulni vágyom tőle.❤️🌿

07/03/2025

Az igazságtalanság örök körforgása –
A Gladiátor tanulságai és a jelen valósága

Ridley Scott Gladiátor című filmje nem csupán egy látványos történelmi dráma, hanem egy örökérvényű kérdés felvetése is: hogyan lehetséges, hogy a hatalom birtokosai másokat áldoznak fel a saját ambícióikért, miközben maguk védve maradnak? Maximus története egy olyan világot tár elénk, ahol egy becsületes hadvezér, aki Róma dicsőségéért harcolt, végül árulás áldozatává válik, mert nem volt hajlandó egy zsarnokot szolgálni. A film egyik legmegrázóbb pillanata, amikor Commodus császár – aki soha nem bizonyította rátermettségét a harcmezőn – megsebesíti Maximust, hogy így biztosítsa saját győzelmét a küzdőtéren. Ez az aljas tett a mérhetetlen igazságtalanságot is szimbolizálja:
a történelem során számtalanszor előfordult, hogy a hatalom birtokosai másokat küldtek a halálba, míg maguk (és persze szeretteik) biztonságban maradtak.

Nem volt ám mindig így…

A múltban számos olyan vezetőt ismerünk, akik személyesen vezették katonáikat a csatába, és akik osztoztak népük sorsában. Nagy Sándor nemcsak stratégiai lángelme volt, hanem maga is részt vett az ütközetekben, és sokszor az élen harcolt.
Hasonlóan Napóleon is gyakran a csatamezőn állt katonái között, személyesen irányítva hadmozdulataikat.
Magyarország történelmében is találunk példákat: Hunyadi János a nándorfehérvári diadalnál maga is kardot ragadott, hogy védje a várat, és még a nádorok és fejedelmek is gyakran életüket kockáztatták a hazájukért. Ezek az emberek nem csupán parancsokat osztogattak a távolból, hanem osztoztak katonáik sorsában – vállalva annak minden veszélyét és következményét.

És ma? A hatalom távoli döntései és a szenvedő milliók

A jelen viszont egészen más képet fest. Ma a háborúk már nem azoknak az embereknek az életét követelik, akik meghozzák róluk a döntéseket, hanem azokét, akiknek nincs beleszólásuk a történésekbe. Míg egykor a hadvezérek a csatatéren bizonyították rátermettségüket, ma a politikusok és a gazdasági elitek kényelmes irodákban, biztonságos távolból határozzák meg, hogy mások élete hogyan alakuljon. Amíg ők maguk és családjaik a világ legvédettebb helyein élnek, addig milliók szenvednek a háborúk, gazdasági válságok és politikai döntések következményeitől.

Napjainkban a világ tele van félelemmel és bizonytalansággal. Egyetlen tollvonással emberek millióit küldik háborúba, miközben a döntéshozók személyesen sosem tapasztalják meg a pusztítás és a szenvedés valódi súlyát.

Vajon befolyásolná-e döntéseiket, ha maguk bőrén éreznék a mások által átélt testi vagy lelki kínokat?

A történelem során soha nem volt még ekkora szakadék a hatalmat gyakorlók és az egyszerű emberek között. Az uralkodók egykor tudták, hogy ha háborút indítanak, akkor annak terheit maguk is viselik – ma azonban a háború csupán egy stratégiai lépés a hatalmi játszmákban, ahol az emberélet nem több, mint statisztikai adat.

A legnagyobb igazságtalanság az, hogy mindez azért történik, mert egy maroknyi ember önmagát másoknál kiválóbbnak tartja. Úgy érzik, hogy joguk van mások sorsáról dönteni, mert hatalmat szereztek – akár választások, akár öröklés, akár pénzügyi befolyás révén. De milyen erkölcsi alapja van annak, hogy néhány ember úgy döntsön, hogy mások haljanak meg egy olyan konfliktusban, amelyből ők maguk hasznot húznak?

Maximus története fájdalmasan emlékeztet minket arra, hogy a hatalom gyakran nem a legérdemesebbek kezében összpontosul, hanem azokéban, akik a legjobban manipulálják a rendszert. Commodus császár nem harcolt meg a hatalomért, hanem örökölte azt, és amikor kihívás érte, aljas eszközökkel biztosította saját helyzetét. Nem ő volt az első, és sajnos nem is az utolsó a történelemben, aki így tett.

Vajon van e olyan rendszer, ahol a hatalom felelősséggel jár, ahol a vezetők osztoznak népük sorsában, és nem csak kihasználják őket?

Mióta világ a világ, az emberek többsége nem akar háborút, nem akar félelmet és szenvedést – csupán élni szeretné az életét, boldogságban, biztonságban. De amíg a hatalom távol maradhat a következményektől, addig nincs motivációja arra, hogy igazságosabb döntéseket hozzon. Amíg az emberek félnek, és megosztottak maradnak, addig könnyű őket manipulálni és felhasználni a hatalmi játszmákban.
📸 Gladiátor

27/02/2025

A TÉBOLY STRATÉGIA: MACHIAVELLI ELVEITŐL NIXON POLITIKÁJÁN ÁT … napjainkig, avagy nincs új a nap alatt

A hatalom egyik legősibb dilemmája az, hogy egy uralkodó vagy vezető milyen módon biztosíthatja uralmát, önmagát, és persze hogyan érheti el céljait. Az idők során számos stratégia született erre, de kevesek voltak olyan radikálisak és hatékonyak, mint a téboly stratégia (Madman Theory).

Na de mi is ez a még elnevezésében is őrült módszer?

Eredetét kutatva egészen az 1500-as évekig kell visszarepülnünk, méghozzá Niccoló Machiavellihez, aki híres politikai filozófus volt. 1532-ben írta meg A fejedelemhez című művét, melyben a hatalmat nem erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból vizsgálta.
Arra a következtetésre jutott, hogy egy uralkodónak nem kell feltétlenül erényesnek lennie, hanem mindenekelőtt hatékonynak kell maradnia, nem az a dolga, hogy jó legyen, hanem az, hogy hatalmon maradjon és sikeresen irányítson. Könyvének egyik leghíresebb gondolata:„Jobb, ha félnek tőled, mintha szeretnek.”
Machiavelli azt is hangsúlyozta, hogy egy uralkodónak olykor kiszámíthatatlannak és könyörtelennek kell tűnnie, hogy elkerülje az ellenfelek támadásait.

Az intelligens manipuláció és a félelmet keltő erőszakos megjelenés az, amely a későbbi téboly stratégia alapját is képezte. Ha egy vezető képes arra, hogy megzavarja az ellenfeleit és fenyegetőnek tűnjön, akkor sokszor még azelőtt meghátrálásra kényszerítheti őket, hogy valódi konfliktusra kerülne sor.

Végülis ebből nőtte ki magát a téboly stratégia, mint modern politikai eszköz, ami nem más mint a machivellista gondolatok remake-je - ha úgy tetszik. A stratégia lényege, hogy egy vezető szándékosan kiszámíthatatlannak mutatja magát, hogy ezzel félelmet és bizonytalanságot keltsen az ellenfeleiben. Ha az ellenfél azt hiszi, hogy egy vezető nem racionális, sőt, már-már abszurd, akkor sokkal óvatosabb lesz, mert nem tudja kiszámítani a reakcióit.

Ha a mélyére ásunk alapvetően 4 elemből áll:
1. Kiszámíthatatlan viselkedés: Egy vezető szándékosan olyan döntéseket hoz, amelyek irracionálisnak tűnnek, hogy elbizonytalanítsa ellenfeleit.
2. Félelemkeltés: A fenyegetés látszata erősebb lehet, mint maga a tényleges fenyegetés.
3. Tárgyalási előny megszerzése: Ha az ellenfél fél a vezető kiszámíthatatlanságától, akkor hajlamosabb lehet engedményeket tenni.
4. Hatalmi demonstráció: A vezető úgy mutatja magát, mint aki képes akár szélsőséges döntéseket is hozni.

Persze ezen elemekből merítő vezető nyilván nem idióta, épp ellenkezőleg tudatosan használja akár provokatívan is a kiszámíthatatlanságot, csak hogy félelmet keltsen.

S volt is a történelem során, aki nemcsak ismerte, de használta is e stratégiát. Richard Nixon amerikai elnök tudatosan alkalmazta például elnökségi ciklusa alatt. A vietnámi háború és a hidegháború idején Nixon azt akarta elérni, hogy a Szovjetunió és Észak-Vietnám elbizonytalanodjon, és inkább tárgyalásos megoldásokat keressen az Egyesült Államokkal. Nixon azzal próbálta nyomás alá helyezni Észak-Vietnámot, hogy elhit***e velük: képes és hajlandó akár nukleáris háborút is kirobbantani. Azt akarta, hogy az észak-vietnámi vezetők úgy érezzék, hogy ha nem kötnek gyors békét, akkor egy irracionális amerikai elnök akár szélsőséges lépéseket is tehet ellenük. (Hmmmmm…)
Na és persze ott volt a „Giant Lance” hadművelet. 1969 októberében az Egyesült Államok B-52-es bombázókat küldött a Szovjetunió határaihoz, nukleáris fegyverekkel felszerelve. A repülőgépek szándékosan kiszámíthatatlan mozgásokat végeztek, hogy a szovjet radarok ne tudják biztosan megállapítani, hogy valódi támadás készül-e. A Szovjetunió valóban megrettent, és később komolyabb tárgyalásokat folytatott az USA-val a nukleáris fegyverzetcsökkentésről. Mondjuk Vietnám nem vette be. Jól t***e, az idő ilyen tekintetben őket igazolta. Hazárdjáték volt? Mindenképp.

Számos pszichológiai irányzat is egyetért abban, hogy a fiatal felnőttkori életszakasz döntő fontosságú az identitás, gondolkodásmód, minták és képzetek kialakulásában. Miután hasonlóságokat véltem felfedezni napjaink nagypolitikai alakjai és a nixoni stratégia között, így engedtem szárnyalni a képzeletemet.
Elképzeltem egy 1969-ben 17 éves fiút, aki egy napon arra ébred, hogy B52-es bombázók veszik körül az országát, és fél egy esetleges háború kirobbanásától, amire nyilván semmilyen hatással nem lehet. Majd 1 év múlva belép a Leningrádi Állami Egyetem jogi karára, ahol simán átérezhette a hidegháborús paranoiát. Sőt később tanulmányozhatta is. Háááát. Így lett..

Mellette elképzeltem a 23 éves amerikai srácot is, akit 5. alkalommal mentesítenek a vietnámi katonai szolgálat alól ilyen-olyan okokra hivatkozva (legutoljára csontkinövés miatt) s aki inkább belép apja, Fred ingatlanvállalatába, mintsem bevonuljon. Aztán később ez a srác, aki bolondult Nixonért, még levelet is kap tőle 10 évvel később, hogy a naaaaagy Nixon szerint politikusnak kellene lennie. Háááát. Az lett.

24/02/2025

Szavazunk, de értjük is?

Hónapokkal ezelőtt egy esti mese alkalmával, komoly feladat elé állított a kislányom. Magyarázzam el, hogy működik az ország. Miközben igyekeztem az ő szintjének megfelelő módon elmagyarázni a parlamentáris képviseleti demokrácia működését, egyszer csak visszakérdezett:
- Akkor te is neten szavazol, ha dönteni kell valami fontos kérdésben?
A kérdés teljesen meglepett. Egy modern korba született gyermek logikája számára ugyanis természetes lenne, hogy a technológia fejlődésével a döntéshozatal is digitalizálódik, miközben mi még mindig egy olyan rendszert használunk, amely a múlt század politikai struktúráin alapszik.

Ez a rövid beszélgetés elindított bennem egy igen sokáig tartó gondolatmenetet. Rádöbbentett arra, hogy míg a képviseleti demokrácia elméletben az állampolgárok érdekeinek képviseletére épül, valójában az emberek többsége nem rendelkezik minden területre kiterjedő szakértelemmel. Nyilván. Ez eddig nem is lenne meglepő, nagyvonalúan valahogy mindig eltekintettünk attól a ténytől, hogy az emberek nem ugyanolyan tudásanyag-mennyiséggel rendelkeznek. Eltekintettünk, egyfelől helyesen is, mert ettől függetlenül ugyanúgy a társadalom tagjai, ugyanúgy fizetnek adót, sőt gyakorta a társadalmi mobilitás hiánya miatt, vagy tőlük teljesen független okok miatt nem rendelkeznek elegendő ismerettel.

De miért feltételezzük, hogy a politikusok igen? Az, hogy valaki egy párton belül kiemelkedik és választást nyer, nem garantálja, hogy valóban ért a gazdasághoz, az egészségügyhöz, oktatáshoz vagy a fenntarthatósághoz stb.. A jelenlegi rendszer azt feltételezi, hogy a választott képviselők képesek minden szakterületet lefedni és érvényesíteni a regionális vagy helyi érdekeket, miközben az élet egyre komplexebb, és egyetlen ember sem lehet minden tudás birtokában.

Ezzel párhuzamosan az is eszembe jutott, hogy a pártrendszerek alapvetően ideológiai alapon szerveződnek(elvileg, bár ma már ez sem igaz), pedig a modern korban már nem lehet minden döntést jobb- vagy baloldali, konzervatív vagy liberális címkékkel ellátni. A valóság sokkal bonyolultabb annál, mint hogy pusztán ideológiai szűrőn keresztül próbáljuk megérteni a problémákat. Ráadásul maga az ember sem egydimenziós politikai lény: lehet, hogy valaki gazdasági kérdésekben liberális, de társadalmi kérdésekben konzervatív, vagy éppen fordítva. A pártok viszont merev keretek közé szorítják a gondolkodást, és ezzel megakadályozzák, hogy az emberek valóban a saját nézeteik szerint hozzanak döntéseket, saját valóságérzetük alapján.

A másik nagy probléma a jelenlegi rendszer centralizáltsága. Egy országos politikai vezetőnek baromi könnyű mondani, hogy például Piripócspusztán akkumulátorgyár épüljön, miközben ő maga Pesten vagy Győrben él. Nem ő fogja elszenvedni a helyi környezetszennyezést, nem neki kell majd a következményeket viselnie. Továbbmegyek: vajon egy Tamásipusztán született gyermeknek van-e lehetősége zongorázni tanulni?
A jelenlegi rendszerben a döntések túlnyomó része központosítva születik, és gyakran figyelmen kívül hagyja a helyi közösségek szempontjait. Ez súlyosan igazságtalan, és egyre inkább indokolja a regionális döntéshozatal megerősítését.

Emellett ott van a politika és a pénz összefonódásának kérdése is. Bizonyos pártok -akár globálisan is nézve- óriási pénzekből képesek elérni milliókat az online és offline térben, miközben másoknak erre nincs lehetőségük. Az emberek jelentős része pedig nem szakmai vagy racionális érvek alapján választ pártot, hanem egyszerűen azért szavaz valakire, mert már látta a fejét a tévében, hallotta a nevét a rádióban, szembejött vele az fb-n vagy a tiktokon. Az információs egyenlőtlenség így torzítja a demokráciát: nem a legjobb döntések születnek, hanem a legnagyobb kampánybüdzsével rendelkező jelöltek győznek.

Agyaltam. Agyaltam, hogy alternatívákat keressek. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne újragondolni a demokráciát úgy, hogy az valóban az emberek érdekeit szolgálja. Így jutottam el egyfajta szinergikus közösségi demokrácia gondolatához, amely egy decentralizált, szakértői alapokra épülő, igazságosabb döntéshozatali rendszer lehetne:
-a döntéshozatal regionális szinten történne – nem egy központi hatalom döntené el, mi történjen egy adott térségben, hanem az ott élők szakértők által támogatva határoznának saját sorsukról.
-nem pártokra, hanem szakemberekre szavaznánk – mindenki a saját régiójában választana képzett szakértőket a legfőbb területekre: oktatás, egészségügy, pénzügy, gazdaságpolitika, belügy, külügy, fenntarthatóság, agrárpolitika, energiapolitika, igazságügy, szociálpolitika, foglalkoztatáspolitika, kultúra, sport - és ifjúságpolitika, s a technológiai területek, mint infrastruktúra és innováció.
-a választási folyamat – vármegyei szinten felsorakoznának a különböző területek szakértői. Kampányidőszakban saját közösségeik felé elmondanák, hogy szakértői véleményük alapján mi volna az adott közösségnek a legjobb szakterületükön belül. Közülük választanának a helyiek.
-a regionális szinten megválasztott szakértők bekerülnének az országos parlamentbe, és mivel nem ideológiákhoz vagy pártokhoz kötöttek, kénytelenek lennének kooperációban együtt dolgozni.
-a szakpolitikai miniszterek kiválasztása – a megválasztott szakképviselők maguk közül választanák meg az adott szaktárca miniszterét, akinek az volna a feladata, hogy közös nevezőre hozza a regionális érdekeket.
-a kormány összetétele: így minden szakpolitikai területen egy relatív heterogén kormány állna fel, amely nem egy párt érdekeit képviselné, hanem a társadalom szélesebb igényeit.

Ez a rendszer lehetőséget adna a polgároknak, hogy saját érdekeiket jobban érvényesítsék, miközben csökkentené az oligarchikus befolyás és a központosított pártpolitika hatását. Négyévente pedig az emberek eldönthetnék, hogy elégedettek-e a szakértők munkájával vagy sem, és ennek megfelelően új vezetőket választhatnának.

Nyilván ez a -jelenleg bárhol a világon- pártokba szerveződött elitnek nem volna érdeke, természetesen nem is gondolkodik ezen. Megértem. De az minden kétséget kizáróan tény, hogy egy újabb technológiai forradalom kellős közepén csücsülünk. S az is tény, hogy történelem során a technológiai forradalmak alapvetően megváltoztatták az adott társadalmi berendezkedéseket. Elképzelésem szerint két forgatókönyv rajzolódik ki:
-pozitív: az AI és az automatizáció lehetőséget teremt egy igazságosabb, fenntarthatóbb társadalomra, ahol az embereknek több szabadidejük van, és az oktatásra és közösségre helyeződik a hangsúly.
-negatív: az egyenlőtlenségek tovább nőnek, és az AI-t a saját a hatalmi elit saját érdekei szerint használja, háttérbe szorítva a demokráciát, miközben az emberek fogyasztóként adatvezérelt manipuláció célpontjává válnak...gondolkodni ér...

23/02/2025

DILEMMÁK

Harari lenyűgöz. Hetekig, sőt hónapokig olvasok egy-egy könyvét. Ami szenzációs benne, hogy nem azért tart ilyen sokáig az olvasás, mert nincs időm rá. Merthogy kikövetelik magunknak a lapok a figyelmet. Már ott járok, hogy úgy viszem magammal mindenhová a könyveit, mint a telefonomat: ha nincs nálam, képes vagyok visszafordulni érte. Mégsem haladok. Nem, mert -és ez is a hatását bizonyítja- majd oldalanként találok egy-egy gondolatot, ami megakaszt. A mellkasomra hajtom a könyvet, és csak merengek. Aztán meg mint a láva törnek fel bennem az újabb és újabb kérdések. Vad szörfözésbe kezdek a megbízható oldalakon, fordítok és fordíttatok Bélával (az AI segítségével), attól függően, hogy milyen nyelvbe szaladok bele.
Most épp két napja kattogok a 62. oldalon.
Tudod, mi az a villamos dilemma? A lényeg, hogy képzelj el egy villamost, amely elszabadult a síneken, és 5 emberhez közeledik, akik a sínpályán ragadtak. Ha villamos tovább halad, elüti őket. Te épp egy váltó mellett állsz, és ha átváltod a síneket, a villamos áttér egy másik pályára, ahol “csak” 1 embert gázol el.
Átváltasz? Nem? Egyáltalán hozzányúlsz-e a váltókarhoz? Öt emberélet fontosabb, mint egy? Változik az álláspontod, ha bármelyik sínpályán egy szeretted van?
Huh, még leírni is feláll a szőr a karomon. Mindenesetre ezzel a gondolatkísérlettel foglalkozott P. Font angol filozófus, meg aztán később mások is. Ez egy kőkemény etikai és morálfilozófiai kérdés, amin valljuk be, nem igazán akarunk mélázgatni, inkább lefutunk 20 percet az egészség jegyében, kinyitunk egy coronitát, vagy bekuckózunk az Értelem és érzelemmel…
De hogy mégis mennyire égető kérdések ezek, azt az önvezető autók megjelenése és -úgy sejtem- terjedésük teszik félelmetessé. Hogy hogyan kapcsolódik e kettő? Az önvezető autók, mint ahogyan azt mindenki tudja, mesterséges intelligencia által vezéreltek. A gépnek nincsenek erkölcsi vagy morális dilemmái. Dönt aszerint, ahogyan azt programozták.
S most, újfent arra kérlek, hogy képzeld el azt a helyzetet, hogy rendelsz egy önvezető taxit. Megy az úton, ahol jobb oldalt két gyermek játszik a labdával, a labda az úttestre gurul, a gyerekek pedig utánuk szaladnak. Szemben közlekedik egy másik jármű, benne az emberi vezetővel.
Hogy dönt az MI? Mi alapján dönt? Csak és kizárólag az alapján hozhatja meg a döntést, amit megoldásmódként kapott az ilyen helyzetekre. Kitől? Milyen felhatalmazás alapján? Milyen egyeztetés után?
Mindenesetre az ilyen jellegű morális dilemmák megoldására többféle filozófiai megközelítés létezik:
- a haszonelvűség: azaz a legjobb döntés az, amely a lehető legtöbb ember életét menti meg. Ez esetben a gép valószínűleg a kisgyerekek életét mentené meg, mert hosszabb életkilátásokkal rendelkeznek, mint te.
- a deontológiai: azaz az az erkölcsi rendszer, amit nem érdekel, hogy mi lesz a következmény. Tehát ha az algoritmusba az van kódolva, hogy téged, mint utast védjen meg mindenáron, akkor azt fogja tenni.
- a jog szerinti: azaz adott törvényi előírásokat fogja betartani.
Márpedig ha a törvény azt írja elő (már ha van), hogy a gyalogos védelme az elsődleges, akkor neked megint lehúzták a rolót.
Továbbmegyek. Ki lesz a hibás? Ki lesz a felelős? A jármű tulajdonosa? A gyártó? A gyerekek? Esetleg Te?
Szédületes tempóban fejlődik a technológia, és persze szeretjük is, és annyira buksi-simogató az is, hogy emberi mivoltunkból adódóan amolyan Kishercegesen igyekszünk csak a jót látni. Ugyanakkor marha nagy felelősség is ez. De amúgy érzékeled, hogy részese lennél ezeknek a rád, ránk is óriási hatást gyakorló dolgoknak? Öööööö....
S hogy miért aggódom? Mert pl. Hamburgban 2025 közepétől indul az ALIKE projekt, amely autonóm elektromos járművek ridepooling szolgáltatását teszteli majd a városközpontban.
Vagy mert a Tesla 2025 júniusában tervezi elindítani az első sofőr nélküli robotaxi szolgáltatását Texasban, Kínában meg már megy is.
Vajon ki melyik erkölcsi, morális megközelítést használta a mesterséges intelligencia “tanítása” során? Merthogy nyilvánvaló, hogy Európa, Amerika és Ázsia másfajta gondolkodást képvisel. S csak egy zárójeles megjegyzés: vajon érdeke-e a gyártóknak a haszonelvűség logikáját használni?
Lefordítom: kedves utas, az MI-t úgy “programoztuk”, hogy ha baleset helyzete állna fenn, nagy valószínűséggel nem téged fog védeni, de azért vedd meg a szolgáltatást!
Ellenkező esetben: kedves utas, az MI-t úgy “programoztuk”, hogy ha baleset helyzete állna fenn, egy osztálynyi gyereken is áthajt az autó, csak hogy téged védjen.
Hmmmm.

20/02/2025

A vasalás tragikomédiája: ezer éve gyűrjük…

Az elmúlt napokban (kényszerűségből) megpróbáltam lekapcsolni a gondolataimat, de rá kellett jönnöm, hogy elmém nem tűri a sötétséget, s ha nem látom el feladattal, maga kreál olyan síkokat, melyeket nem szívesen fogadok (overthinker speciálba🙄). Így hát úgy döntöttem, inkább fogom a gyeplőt, mintsem szabadjára engedjem a “lovaim”.

Tevékenységeimet tekintve hardcore anyukaként csupa extázissal spékelt, kalandokkal teli napokban fürdök, mint a gyerekekkel tanulás, főzés, takarítás, mosás, kipakolás, bepakolás, elpakolás, átpakolás, szétpakolás, összepakolás, visszapakolás….és persze mindnek az égköve: a vasalás. Szemeztem vagy 5 percig a vasalnivaló-heggyel, vágtam rá a csúnya fejeket, otthagytam, visszamentem… Nem ijedt meg. Nem tűnt el. Nagyot sóhajtottam és megadtam magam. Közben magán a vasaláson gondolkodtam. Elhatároztam, utánajárok ennek a szinte minden nő által a sor végére sorolt házimunkának.

A vasalás történelmi tragédiája

Akármennyire is durva, több, mint ezer éve ékesíti teendőink listáját. Sőt!
Már i.e. 1. évezredben Kínában vasalószerű eszközöket találhattunk. Ezek ilyen fémből készült serpenyőszerű edények voltak, amiket megtöltöttek izzó szénnel, és az aljukkal simították az anyagot. (De minek?)
Aztán ott van Róma. Ó, a dicső Róma, ahol mondjuk annyival volt indulatkezelésre alkalmasabb a gyűrődések eltávolítása, hogy hogy sima kövekkel meg faütőkkel püfölték az anyagokat, aztán meg a mai festőhengerre hajazó eszközzel vezették le az akciót. (De minek?)
Rajongok a viking kultúráért, de csak pislogok azon, hogy képesek voltak hatalmas kő- és üveghengereket görgetni a lenvászon anyagokon, csak hogy sima legyen. (De minek?)
A 15-18. század között aztán beköszönt az igazi vasalás korszaka. Hurrá! Az 1400-as évek körül megjelentek az öntöttvas vasalók, melyeket kemencében hevít***ek fel. Ha túlmelegedett, megégett a ruha, ha nem volt elég forró, akkor semmit sem csináltál. Ha pedig elejt***ed, a konyhakövet is átrendezte. Bizonyára a hölgyek felső karizmával nem volt probléma. Eszembe jutnak a kosztümös filmek tenyeres-talpas asszonyságai, akik ha kellett, hatalmas taslit vertek a célszemélynek. Simán értem már, miért.
Ó és a rokokó kor! A nemesek fodros gallérjai és csipkés ruhái egy külön iparágat tartottak el. Egy-egy úrihölgy öltözékét legalább 5 mosónő és vasaló asszony dolgozta ki. Ha azt hitted, hogy a mostani oversized divat nehezen kezelhető, próbálj meg egy háromrétegű keményített abroncsszoknyát vasalni!

A 20. századdal végre megérkezik az elektromos vasaló. A remény fénysugara? Nem igazán, mert a technológia fejlődése ellenére a vasalás ugyanolyan macerás maradt, csak már nem kellett előtte a kemencét befűteni. Meg már igazából kemence se nagyon kellett…

S napjainkban miről szól a históriás énekmondó dala? A vasalásmentes anyagokról. Legalábbis elméletben. Mert valójában az ingek “vasalásmentessége” azt jelenti, hogy kevésbé gyűrődnek, de attól még úgy néznek ki, mintha egy sündisznóval aludtál volna együtt. És itt vagyunk 2025-ben, amikor az emberiség már önvezető autókat, mesterséges intelligenciát és génszerkesztést használ, de még mindig ott állunk a vasalódeszka előtt, és próbáljuk kisimítani azt az inget, ami tíz perc múlva újra összegyűrődik. Nem abszurd ez egy kicsit?

De miért is utálja mindenki a vasalást?
- mert időrabló: egy inget kivasalni 5-10 perc. Egy heti ruhaadag? Órák. Ha ezt az időt inkább olvasásra, kertészkedésre vagy szabad gondolkodásra fordíthatnánk, talán már a Marsot kolonizálnánk (lehet túl sok az E.Musk az algoritmusomban?🤔).
- totál feleslegesnek érződik: a vasalás után két perc múlva újra gyűrött lesz a ruha, akkor mi értelme volt az egésznek?
- nehéz és idegesítő: a vasaló túl meleg, túl hideg, rányomja a gőzt, lecsöpög a víz, megégeti az ujjadat, és a vezeték mindig pont oda lóg, ahova nem kellene.
- a fizika ellened dolgozik: a gyűrődésnek ugyanis örökös törvényei vannak, mint a gravitációnak, és hiába próbálod megtörni őket, ők győznek.

Lehet ebből kiút?

A modern technológia elvileg megoldhatná ezt a problémát, de valamiért még mindig nincs forradalmi áttörés. Az AI tanulja a sakkot, ír operákat, de még mindig nem tudja megmondani, hogyan lehetne örökre megszabadulni ettől a nyavalyás házimunkától.
Álmodjunk nagyokat!
Mondjuk….önsimító anyagok, amelyek a testhő vagy a mozgás hatására automatikusan kisimulnak. Hm?
Mondjuk….gőzölős szekrények. A ruháid szekrénybe kerülnek, reggel pedig mintha egy profi vasalónő hozta volna ki őket. Hm?
Mondjuk…. a társadalmi normák megváltoztatása, ha esetleg a “gyűrött stílus” lenne az új divat? Ha senki sem vasalna, akkor senkit nem zavarna. Hm?

Úgy érzem, itt az idő kilépni a történelem vasalódeszkájáról és átadni ezt a problémát a technológiának. Képzeld el azt a jövőt: reggel felkelsz, és a ruháid már maguktól kisimultak, a vasaló meg múzeumi tárgy. Oh, igen!
Na de addig is, megyek vissza a mosókonyhába🚀