https://www.facebook.com/718188248358994/

Szabó Anita, Budapest (2026)

29/08/2026

ANYAAA BANKKÁRTYÁVAL FIZETEK
Ma boltosat játszottunk a gyerekekkel. Nagyon régen nem játszottunk ilyet, talán karácsony környékén utoljára. Most Szenti jelent***e be, hogy boltot nyit. Egyszerűen kipakolt egy kis asztalt a nappali közepére, betett mögé egy széket, és elkezdte felhalmozni az árukészletet.
Ahogy néztem, meglehetősen széles termékpalettával készült: kockacukor, savanyú uborka, Powerade, felvágott, plüss és LEGO.
Vegyesbolt -gondoltam magamban némi nosztalgiával.
– Ti lesztek a vevők- mondta a nagyoknak.

Néhány másodperc múlva természetesen megszületett az első gazdasági probléma.
– Anyaaaaa! Nincs pénzünk! Segítesz?
És akkor eszembe jutott, hogy évről évre megvesszük az iskolai technikai csomagban a játékpénzt. Évről évre hazakerül, aztán valahol békésen várja, hogy egyszer értelmet nyerjen a létezése. Naaaa most eljött az ő ideje.😎

Felvágtuk a bankjegyeket, kiosztottuk a pénzt, és mivel Szenti még csak húszig számol teljes biztonsággal, megállapodtunk, hogy az áraknál egyelőre csak az első számjegy számít.
Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy Szenti következetesen dollárban határozza meg az árakat. Gabica következetesen kijavította, hogy forint, amit Szenti egyszerűen nem értett, mert egy csomó helyen van euró is, akkor miért ne lehetne dollárban fizetni. (Hát mondjuk, hogy pongyolán elmagyaráztam nekik a valuta fogalmát, ezzel mindent kétséget kizáróan lesz még feladatom🤪)

A piac mindenesetre beindult. A nagyok hamar elköltötték a pénzüket, Szenti előtt viszont kezdett felhalmozódni a vagyon.S akkor felmerült egy egészen jogos kérdés: most mit kezdjen vele?

Milos látta meg elsőként a piaci rést.
– Éhes vagy, Szenti?
– Aha.
– Akkor csinálok egy éttermet, és nálam elköltheted a pénzed.

Megszületett a vendéglátóipar.
– Anyaaaaa! Leszel a kisegítő dolgozó?
- Hát hogyne. (Eléggé testhez álló feladatnak éreztem 🥹😂)

Milos éttermében májkrémes kenyeret, teát, almalevet, egy kanál mogyorókrémet és más, meglehetősen avantgárd fogásokat lehetett rendelni. Én megkaptam a rendeléseket, és megkezdtem a termelést.

Aztán leállt a gazdaság. Cukor kellett volna a teához. A cukor Szenti boltjában volt. Szenti viszont bezárta a boltját, mert elment az étterembe. Csakhogy az étteremben nem tudtunk neki teát készíteni, amíg az éttermes Milos nem vásárolt cukrot Szenti boltjában.
Szenti tehát kénytelen volt visszamenni, és kinyitni a saját üzletét azért, hogy az étterem, amelynek ő volt a vendége, megvásárolhassa tőle azt a cukrot, amelyből elkészítheti neki a teát.

Itt már kezdtem élvezni.😝 Mert hirtelen előkerült egy csomó olyan probléma, amiről egyetlen szóval sem beszéltünk korábban. Például hogy egy üzlet nyitvatartása nem teljesen úgy működik, hogy amikor a tulajdonos megéhezik, kirakja a ZÁRVA táblát. Vagy hogy az éttermet a nyitás előtt fel kell tölteni alapanyaggal. Vagy hogy ha Milosnak szüksége van egy teafilterre, én pedig a „konyhában” dolgozom, valakinek el kell juttatnia hozzám.

Gabica eközben hosszasan gondolkodott azon, milyen vállalkozást indítson. Először táncszolgáltatásban gondolkodott, de a fiúk körében mutatkozó kereslet sajnálatos módon nem igazolta az üzleti modellt. Alkalmazkodott a piachoz, és szállító és futár céget alapított.

Rövidesen Szenti boltjának dolgozott, és a termékeket szállította az étterembe. A gazdaság kezdett egészen szépen működni. Milos vállalkozása azonban körülbelül tizenöt perc alatt csődbe ment. Megvette az alapanyagokat Szenti vegyesboltjában, kifizette Gabica szállítási díját. Kifizetett engem mint munkavállalót, majd az elkészült májkrémes kenyérért körülbelül a költségei harmadát kérte el. Nagy volt a forgalom dél tájékán 😜

Csak éppen minden egyes eladással szegényebb lett. Amikor elfogyott a pénze, megbeszéltük, mi történt. Megért***e, levonta a következtetést, majd úgy döntött, hogy akkor a kapitalizmus menjen a francba, és elment játszani valami mást.

Szenti ennél meglepően ösztönösebb üzletembernek bizonyult.
– Csak akkor kapsz M&M’s-et, ha megveszed a savanyú uborkát, Gabi. De akkor az M&M’s-ért nem kell fizetned. (Megérkezett a marketing.)

Gabica eközben a világ legsóherebb vásárlója lett. Minden drága volt. Mindent akart, a pénzét viszont semmi esetre sem kívánta odaadni érte.
Hosszasan üldögélt, számolgatta a vagyonát, és időnként titokban megpróbált engem korrumpálni, hogy ugyan készítsek már neki egy teát fizetés nélkül.

Aztán történt valami, amin én is megakadtam.
Megjelent a bankkártya.
– Anya, adj már plasztikkártyákat a pénztárcádból!
- Minek?
- Hát bankkártyának.

Persze. Ha van bolt, kell terminál is. Azt is kerít***ek. Itt kezdtem igazán figyelni őket.

Mert én fejben még mindig ugyanazt a boltosat játszottam, amit gyerekkoromban lehetett játszani: van játékpénz, van eladó, van vevő, fizetünk, visszaadunk. Ők viszont már a saját világukat építették fel. Az ő világukban egy bolt, ahol nem lehet kártyával vagy telefonnal fizetni, egyszerűen nem életszerű.
Aztán Gabica vásárolt valamit.
– Készpénz vagy kártya?
– Kártya.
Következő vásárlás.
– Kártya.
Megint.
– Kártya.

Egy idő után megkérdeztem, miért akar állandóan bankkártyával fizetni. A válasza teljesen természetesen érkezett:
– Mert akkor nem fogy a pénzem.
Kikerekedett a szemem.
Elmagyaráztam, hogy a bankkártya azért nem valamiféle kifogyhatatlan varázskalap. Attól, hogy nem ad oda bankjegyeket, ugyanúgy csökken a pénze.
– Tudom, anya. De azt nem látom, hogy fogy.

Ott valami megállt bennem, mert tulajdonképpen igaza van. Nem abban, hogy a kártyán nem fogy el a pénz, hanem abban, hogy nem látja elfogyni.

Mit látnak tőlünk a gyerekeink?

Bemegyünk a boltba. Beleteszünk dolgokat a kosárba. A pénztárnál előveszem a telefonomat. Odaérintem valamihez. Csipp. Aztán hazamegyünk. Nem látják, hogy volt nálam húszezer forint, és most már csak tizenkettő van.
Nem adok át tíz bankjegyet, és nem kapok vissza hármat. Ugyanaz a telefon van a kezemben fizetés előtt és fizetés után. A pénz közben ugyan eltűnt, de láthatatlanul.

Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy talán nem az a megoldás, hogy a gyerekekkel kizárólag játékpénzzel játszunk. Éppen ellenkezőleg. Be kellene engedni a játékba a bankkártyát is, sőt a telefont is, csak láthatóvá kellene tenni mögötte azt, ami a valódi világban láthatatlanná vált.
Mert hát bárhogy is tiltakozunk - ebben élünk mi felnőttek is. Bizonyára én vagyok még ismerethiányos a felsőbb évfolyamok oktatási rendszerében, de amúgy ezt tanítjuk?
Meg amúgy tök érdekes lenne ilyen Mini gazdaságokat működtetni ahol persze van matematika, de van társadalomismeret, érdekérvényesítés, együttműködés, döntéshozatal, gazdasági ismeret, mondjuk becsomagolva drámapedigógiába és megspékelve digitális ismeretekkel?

Azt, hogyan működik egy rendszer, amelyben az egyik ember döntése hatással van a másikra.
Talán a digitális eszközök oktatási használatának egyik legizgalmasabb lehetősége sem az, hogy ugyanazt a feladatlapot most már egy képernyőn töltjük ki. Hanem hogy segítségükkel láthatóvá tehetünk olyan dolgokat, amelyek egyébként láthatatlanok: pénz mozgását, a munka értékét, egy döntés következményét.
Nem azt magyarázzuk neki, hogy a gazdaság szereplői egymásra vannak utalva, hanem ott ül Szenti az étteremben tea nélkül, mert bezárta a saját boltját, amelyből az éttermesnek meg kellene vennie a cukrot ahhoz, hogy elkészíthesse neki.😅

És ezen persze lehet nevetni, mi is nevettünk.
De közben Szenti, Milos és Gabica ma délelőtt a nappali közepén létrehoztak egy apró gazdaságot. Volt benne kereskedelem, szolgáltatás, munka, munkabér, logisztika, marketing, kereslet, költség, veszteség és csőd. Aztán behozták a bankkártyát, s egyetlen gyerekmondattal megmutatták azt a problémát is, amelyen nekünk, felnőtteknek érdemes lenne elgondolkodnunk.

27/08/2026

Az ember ott segít, ahol… szeretne 😝
Van valami különös a színház előtti várakozásban. Az ember már megérkezett, de az előadás még nem kezdődött el, így mindenki csinál valamit azzal a húsz-harminc perccel, amit valamiért képtelenség egyszerűen csak várakozással tölteni. Elszoktunk tán’ a semmittevéstől.
Amúgy a Rózsakert erre különösen alkalmas hely.
Szép. Elegáns. Illusztris. Egyszóval kiváló profilképgyártó környezet. Nem bántásból mondom, én tökéletesen megértem, hogy ha az ember egyszer rendesen felöltözött, elment színházba, ráadásul olyan helyre, ahol még a szökőkút is készségesen asszisztál a kompozícióhoz, akkor miért ne lehetne ezt dokumentálni is.
Lehetőleg többször, mert az első kép természetesen soha nem lehet jó. Legalábbis a szebbik nemnek általában nem, de ehhez mar kajak hozzászoktunk. Csak figyeld meg ha egy vadidegen nőt megkérsz, hogy tudna-e csinálni egy képet, kapásból minimum 4-et lő, mer’ biztos ami fix. Ha meg hölgyek egymásról készítenek fotót, akkor meg tuti, mert “az első mindig szar kép”-szabály örök, a másodiknál a haj tíz centivel arrébb áll, a harmadikon a láb szöge nem megfelelő, a negyediken valaki a háttérben gólyafos-effektusban átvonul, az ötödiknél pedig már majdnem tökéletes minden, csak az arckifejezés nem azt közvetíti, amit az ember a világgal közölni szeretne.😇😎

Így történt ez aznap este is. Három-négy hölgy készített képeket egymásról. Egyikük a szökőkút káváján foglalt helyet, félprofilban, oldalra tartott felsőtesttel, egyik lábát kecsesen a másik elé helyezve, enyhén spiccbe feszített lábfejjel. Olyan régimódian elegáns póz volt ez, amelyben normális ember kizárólag fényképezés céljából ül, ösztönösen soha, mert 0,2 másodpercig lehet így bírni zsibbadás nélkül.

A hölgy nadrágjának oldalán meglehetősen merész hasíték futott. Tök jól állt neki, mondjuk én amúgy is szeretem a nőkön az ilyen sejtetős cuccokat.
Mondjuk jelen esetben, a póz meg a hasíték és a keresztbe tett láb együttműködése olyan mértékű betekintést engedett a ruhadarab felsőbb régióiba, amely valószínűleg már túlmutatott a tervező eredeti kommunikációs szándékán.🙃
A modell ebből természetesen semmit nem vett észre, mert épp minden idegszálával az arckifejezésére koncentrált. Készült a(z ötödik) kép. Aztán még egy, meg még egy.
Közben a Rózsakert közönsége tovább végezte a szokásos GF-keringést, én pedig egyre kevésbé tudtam nem figyelni az eseményeket.
A fotózás közvetlen közelében, az egyik kőkáván — mert padból természetesen továbbra sincs elég — egy idősebb házaspár ült. A férfi történetesen éppen szemből látta a teljes műveletet, s figyelt, mert hát mi a túrót is csináljunk, jobb hijján egymást figyeljük.
Amúgy nem feltűnően, csak olyan koncentrációval, amelyből sejteni lehetett, hogy ő is szívén viseli a fényképezés sikerét.
Végül tán kicsit megfáradva modellünk némileg kiengedett a pózból.

– Jó így? – kérdezte.
– Ááá, persze, nagyon jó! – jött a válasz a barátnőktől.

A hölgy bizonytalanul lenézett, mert a koncentráció lazulása folytán talán érezte, hogy a szellő olyan helyekre is megérkezik, amit korábban gondosan takart a nadrág.

– Nincs nagyon kint a combom?
Pillanatnyi bizonytalan szakmai konzultáció következett.
- Hááát… nincs. Vagyis szerintem jó.
– Szerintem is. Pont így lesz jó, ne foglalkozz vele.

És akkor megszólalt az idős úr.

– Ó, kedves! Ha megengedi, nincs, vagyis ezek a képek valóban tökéletesek lesznek.

A nő ránézett, és olyan őszinte, kedves mosoly jelent meg az arcán, amiből rögtön látszott: jól esett neki. Nem sértődött meg. Nem érezte tolakodásnak. Egyszerűen örült a bóknak.

– Ó, köszönöm szépen!- mosolygott kedvesen.

Az úr pedig szerényen elmosolyodott.

– Hát, az ember ott segít, ahol tud.

És ezen a ponton mindenkiből kitört a nevetés. Az eset környezetében ténfergőkből is, akik igyekeztek nagyon titkolni, hogy nem a fiatal lány combját vizslatták eddig.
A férfi mellett ülő felesége ránézett a férjére. Nem haragosan, nem féltékenyen, nem azzal a tekint***el, amelyből az ember tudja, hogy hazafelé a kocsiban még lesz egy bosszúállók lvl 243
Nevetett, csak volt az arcán valami egészen finom, kedves fölény. Az a fajta, amelyhez talán évtizedek közös élete szükséges. Majd megismételte férje mondatának utolsó két szavát:

– …ahol tud.

És ebben benne volt minden, de minden, ami egy különleges okos nőben benne lehet! 🫶😉

12/08/2026

“HE”🤣
Ma húsz percen keresztül nevettem.
Mit nevettem… Úgy röhögtem, hogy egy ponton konkrétan le kellett térdelnem a padlóra. Tudod, az a fajta, már-már kínzó nevetés tört rám, amikor az embernek fáj a hasa, szúr az oldala, levegőt sem kap, mégis képtelen abbahagyni. Maradjunk annyiban: rég nem nevettem ennyire jóízűen. Takarítás közben meg pláne.

Na de várj, elmesélem!
Amikor Erdélyben jártunk, a mobilom kijelzőjének jobb felső sarkában gyakran ott éktelenkedett az az átkozott „E” betű, ami tulajdonképpen nem az internet egyik fajtája, hanem hivatalos értesítés arról, hogy az ember magára maradt a világban. Mármint digitálisan. Mert az „E” mellett ugyan elméletileg van internet, gyakorlatilag azonban nagyjából annyi, amennyivel 1998-ban egy közepesen elszánt számítógép negyven perc alatt letöltött egy darab tájképet.
Így aztán nem értem el a felhőben tárolt, gondosan összeállított, aktuális lelkiállapotomhoz igazított lejátszási listáimat, pedig ezekhez meglehetősen szorosan kötődöm. Mit volt mit tenni, bekapcsoltam a rádiót.
Így találtam rá a Rádió GaGa-100% magyar adására, amely extrém rövid idő alatt beszippantott. Egyrészt szinte alig van rajta reklám, másrészt kizárólag magyar dalokat játszanak, harmadrészt pedig az egész zenei kínálat olyan, mintha 1960 és 2026 között valaki egy hatalmas lavórba beleöntötte volna a magyar könnyűzenét, majd fakanállal alaposan összekeverte volna.

Rock után tinglitangli, azután diszkó, az a klasszikus „szombat este tááááncol” hangulat. Utána musical, aztán valami rég elfeledett szerelmes dal, amelynek hallatán még egy Trabant hátsó ülésére is nosztalgiával gondol az ember - már ha emlékszik még, mi az😅🤣.
Az egész annyira kiszámíthatatlan, hogy valahol már zseniális. Kifejezetten tetszik benne, hogy nem kizárólag a szokásos, agyonjátszott slágereket adják. Előkerülnek kevésbé ismert, rég elfeledett, sőt olykor zeneileg már szinte halottnak nyilvánított dalok is - én pedig rákattantam.

Itthon, a teljes internet-kánaán kellős közepén be is állítottam az online adást. Két hét távollét után ugyanis akadt mit takarítani, nekem pedig énekelve és táncolva sokkal jobban adja a házimunka. Így legalább nem egyszerűen felmosok, hanem előadóművészeti tevékenységet végzek egy vödör társaságában.😎 És akkor egyszer csak megszólalt az R-Go Rég várok valakire című száma. Rákerestem: 1986-ban jelent meg. Nyilván óvodásként még nem tomboltam rá a diszkóban, de a dalt ismerem. A refrént is tudom, kábé.

És ismét úgy jártam, ahogy már annyiszor: évek óta tudok valamit, csak eddig egyszer sem gondoltam bele, hogy mit jelent. Énekeltem tehát teljes átéléssel:
“Rég várok valakire, aki csak ennyit mond: he…”

És itt vége is lett mindennek.Bizonyára van némi köze a vizuális alkatomhoz, de abban a pillanatban megjelent előttem a jelenet.
Ott áll egy nő. Régóta vár valakire. Nem tegnap óta, nem múlt hét óta: rég. Valószínűleg hosszú éveken keresztül ábrándozott a Nagy Őről. Elképzelte a találkozást, a pillantást, a pillanatot, amikor megáll körülöttük az idő. Nyilván klasszikus romantikus körülmények között: alkonyat, lebbenő függöny, talán némi szélgép, a háttérben egy szaxofon indokolatlanul szenvedélyesen….A nő vár. Vár. Még mindig vár.
Aztán egyszer csak megérkezik a férfi. A tekintetük találkozik. A levegő megtelik elektromossággal. Mindjárt jön a dalban is megígért villámcsapás-szerű szerelem.
A férfi ránéz, s azt mondja:
– He.

Ennyi. Nem azt, hogy „egész életemben téged kerestelek”. Nem azt, hogy „ismerlek valahonnan, talán egy másik életből”. Még csak azt sem, hogy „szia”.
Hanem hogy “He”

De főhős nőnknek már ez is elég…Gondoltam, mennyire kell elkeseredettnek lenni ahhoz, hogy az ember ennyire alacsonyra tegye a romantikus elvárásait. Nincs szükség választékos udvarlásra, közös értékrendre vagy érzelmi intelligenciára. Nem kell verset írni, virágot hozni, de még egy egész, nyelvtanilag értékelhető mondatot sem szükséges összeállítani.Csak annyit kell mondani, hogy “He”
Ezen a ponton a felmosás teljes jamborivá változott, éneklés közben elkezdtem minden létező tájszólásban előadni a döntő fontosságú „he” szót. Volt benne székelyesen visszafogott „he”, alföldi, kissé gyanakvó „he”, romantikus „he”, számonkérő „he”, valamint egy olyan is, amely leginkább arra utalt, hogy a Nagy Ő valószínűleg nem találja a szavakat.
A gyerekek időközben megjelentek az ajtóban, és csodámra jártak. Nem tudom, mit láttak pontosan, talán egy térdepelve röhögő anyát, kezében felmosóval, aki időnként felnéz a semmibe, és különböző hangfekvésekben ugyanazt a szót mondja.

Mikor már kezdett stabilizálódni a pulzusom, és ismét képes voltam függőleges testhelyzetet felvenni, megpróbáltam a szövegíró helyébe képzelni magam. Ott ült szegény az asztalnál. Megvolt a „Te”. Kellett rá valami rím, aztán egyszer csak felragyoghatott az arca:
– Megvan! He!
De nem volt senki a közelben, aki gyengéden a vállára t***e volna a kezét, és azt mondta volna:
– Figyelj… aludjunk erre még egyet….

Tudod mi a vicces? Hogy tulajdonképpen van ebben valami felszabadító. Évtizedeken keresztül azt hittük, hogy a szerelem bonyolult, meg hogy meg kell találni a megfelelő szavakat, meg kell érteni egymást, ki kell mondani az érzéseinket.
Lehet, hogy teljesen túlgondoltuk? He? 🤣🤣🤣

05/04/2025

Eladó?

Van bennünk valami ősi ösztön, ami megmozdul, amikor azt halljuk: „ezt most meg lehet venni.” Egy tárgyra mondhatjuk ezt. Egy földdarabra is, ha már elidegenítettük tőle a múltját. De amikor egy ország, egy otthon, vagy egy tartozás valahová válik árucikké, akkor az emberi lélek mélyén valami tiltakozni kezd.

Ez a tiltakozás nem új. Már az ókori Rómában is érezte azt, aki születés helyett pénzért lett polgár: nem tekintik teljes jogúnak. A középkorban a pénzen vett nemesi rang mögött ott feszült az igazi nemesség hiánya. És ma, amikor a világ vezető hatalmai olyan rendszereket alkotnak, ahol egy útlevél vagy tartózkodási jog megvásárolható, újra ugyanaz a kérdés feszül a háttérben: mi az, amit nem szabadna eladni?

Mert az otthon nem csupán egy földrajzi hely. Az otthon emlék, hangulat, közösség. Egy nyelv, amit megértünk, egy illat, amihez visszatérünk, egy világ, amit részben magunk építettünk. Az otthon nem egyenlő a négyzetméterrel. És egy ország sem azonos a GDP-vel. Egy
ország – ha valóban ország – akkor tartozás, felelősség, örökség. És azt nem lehet pénzen megváltani.

A „Golden Visa” programok, a letelepedési kötvények, a politikusok által kínált „aranykártyák” nem egyszerű gazdasági intézkedések. Ezek értékrendi döntések, amelyek kimondatlanul is azt üzenik: a világ megvásárolható. De ezzel együtt azt is mondják: aki nem tud fizetni, az nem számít.

És ez az, amitől összerándul a gyomrom.

Nem azért, mert idealista vagyok. Hanem mert hiszem, hogy az emberség nem a pénztárcában lakik. Az érdem, a törekvés, a hűség nem konvertálható valutába. És ha egyszer eladjuk azokat a jogokat, amelyekért mások évszázadokon át küzdöttek, akkor elveszítjük az alapját is annak, amit közösségnek, országnak, otthonnak nevezünk.

Az otthon nem luxus. Az otthon nem kiváltság. Az otthon jog. És ha ezt a jogot áruba bocsátjuk, nemcsak a határokat adjuk el – hanem a reményt is, hogy a világ egyszer igazságosabb lehet.

De amíg van valaki, aki kimondja: „ez nincs rendben”, addig még maradt valami, ami nem áruba bocsátható. Nekem ez az egyik legnagyobb érték.

09/03/2025

KINT A KERTBEN (avagy vissza önmagamhoz)

Van egy pillanat, amikor minden elcsendesedik. A világ zajai távolinak tűnnek, és csak én vagyok, a föld illata, a kezem melege a magokon. Nem nézem az időt, nem sietek, nincs elvárás, nincs sürgetés – csak az a mély, belső béke, amit a természet ad.

Ahogy a magokat a tenyerembe veszem, érzem bennük az élet lehetőségét. Apró, jelentéktelennek tűnő szemek, de tudom, hogy bennük van “a minden”: a kezdet, a növekedés, a kibontakozás és az érés. Olyan ez, mint egy halk, természetes ígéret: ha gondoskodsz rólam, én megmutatom neked a csodát.

Miközben ültetek, eltűnik belőlem minden feszültség. A gondolatok nem versenyeznek a fejemben, nem próbálok megfelelni semminek – egyszerűen csak…. jelen vagyok. Nem gondolkozom a múlt történésein, amin változtatni úgysem lehet, s nem jut eszembe a jövő ezernyi lehetősége sem. Csak a most van. Ez az a ritka pillanat, amikor nem kell irányítanom semmit. A természetnek megvannak a maga törvényei, én csak egy kis része vagyok ennek a csodálatos körforgásnak.

A föld érintése, az apró mozdulatok, a nedves talaj illata – mindegyik visszahúz valami ősi, ösztönös nyugalomba. Mintha az idő nem létezne. Mintha minden gond, minden nyomás, minden belső harc egyszerűen feloldódnának egyszerű mozdulatsorokban.

A természet mindenkinek egy ajtó, amin keresztül visszatalálhat önmagához. A világ zajos, rohanó, kiszakíthat minket a valódi pillanatokból, de a föld, a magok, a növekedés lassúsága megtanít arra, hogy nem kell mindig sietni.

Ha van egy kis föld a kezedben, ha elültetsz egy magot, vagy egy palántát,akkor érteni fogod. Nem csak a növények nőnek ilyenkor, hanem valami benned is.

Van egy pont a mindennapok sűrűjében, amikor az ember elfárad. Nem a test, hanem a lélek. A folyamatos megfelelési kényszer, a külső elvárások, a kötelességek végeláthatatlan sorozata olyan, mintha egy láthatatlan súlyt cipelnék a vállamon. És ez a súly egy idő után nemcsak a gondolataimat nyomja, hanem a testemet is.

Azt gondolom, hogy az ember teljesítő képessége érzelmi szinten is véges. Nem lehet mindig csak adni, tenni, elvárásoknak megfelelni, mert ha nem csinálsz valamit őszinte szeretetből, jó érzésből, önmagadért, az egy idő után óriási teherré válik. Nem lehet egy életen át mások ritmusára lépni, anélkül hogy össze ne gabalyodjon a lábad.

A természetben nincs erőltetés. Egy mag nem kényszerből hajt ki, hanem mert elérkezett az ideje. Egy fa nem sürgeti a gyümölcseit, egy virág nem szégyelli, ha később nyílik ki, mint a többi. Csak teszi a dolgát, a saját ritmusában.

A magvetés közben nem érzem azt a fáradtságot, amit a világ elvárásai okoznak. Nem érzem a teljesítés kényszerét. Csak azt érzem, hogy ez jó. Hogy itt vagyok, és ez így van rendjén.

És aztán… egyik reggel, amikor kilépek a kertbe, meglátom őket. Apró, zöld hajtások, amelyek áttörték a föld felszínét. Tegnap még semmi nem látszott, ma pedig már itt vannak. Élnek. Ez az a pillanat, amit nem lehet szavakkal leírni. Ez a fajta boldogság túlmutat minden hétköznapi örömön.

Ott állok felettük, és nézem őket. Alig néhány milliméteres kis csodák, mégis az egész világ benne van ebben a látványban. Egy törékeny kis szár, egy alig észrevehető levél – és mégis, ezek az apró lények elindultak az élet felé. Ez a boldogság nem harsány, nem kirobbanó – hanem mély és tiszta, ami az ember lelkében valami ősi, elfeledett emléket ébreszt fel.
———————
Hiszem, hogy az életet így kellene élni. Nem csak kényszerből, nem csak mások vagy a világ miatt, hanem olyan dolgokat csinálva, amik belülről töltenek fel. Mert ha megtaláljuk azokat a tevékenységeket, amelyekhez nem kell erőt gyűjtenünk, hanem amelyekből maga az erő fakad, akkor már nem fogyunk el. Akkor nem roppanunk össze. Akkor nem a világ határozza meg, kik vagyunk, hanem mi magunk. S talán ezzel adhatunk a legtöbbet a világnak.

A természet ezt már tudja. S én tanulni vágyom tőle.❤️🌿

07/03/2025

Az igazságtalanság örök körforgása –
A Gladiátor tanulságai és a jelen valósága

Ridley Scott Gladiátor című filmje nem csupán egy látványos történelmi dráma, hanem egy örökérvényű kérdés felvetése is: hogyan lehetséges, hogy a hatalom birtokosai másokat áldoznak fel a saját ambícióikért, miközben maguk védve maradnak? Maximus története egy olyan világot tár elénk, ahol egy becsületes hadvezér, aki Róma dicsőségéért harcolt, végül árulás áldozatává válik, mert nem volt hajlandó egy zsarnokot szolgálni. A film egyik legmegrázóbb pillanata, amikor Commodus császár – aki soha nem bizonyította rátermettségét a harcmezőn – megsebesíti Maximust, hogy így biztosítsa saját győzelmét a küzdőtéren. Ez az aljas tett a mérhetetlen igazságtalanságot is szimbolizálja:
a történelem során számtalanszor előfordult, hogy a hatalom birtokosai másokat küldtek a halálba, míg maguk (és persze szeretteik) biztonságban maradtak.

Nem volt ám mindig így…

A múltban számos olyan vezetőt ismerünk, akik személyesen vezették katonáikat a csatába, és akik osztoztak népük sorsában. Nagy Sándor nemcsak stratégiai lángelme volt, hanem maga is részt vett az ütközetekben, és sokszor az élen harcolt.
Hasonlóan Napóleon is gyakran a csatamezőn állt katonái között, személyesen irányítva hadmozdulataikat.
Magyarország történelmében is találunk példákat: Hunyadi János a nándorfehérvári diadalnál maga is kardot ragadott, hogy védje a várat, és még a nádorok és fejedelmek is gyakran életüket kockáztatták a hazájukért. Ezek az emberek nem csupán parancsokat osztogattak a távolból, hanem osztoztak katonáik sorsában – vállalva annak minden veszélyét és következményét.

És ma? A hatalom távoli döntései és a szenvedő milliók

A jelen viszont egészen más képet fest. Ma a háborúk már nem azoknak az embereknek az életét követelik, akik meghozzák róluk a döntéseket, hanem azokét, akiknek nincs beleszólásuk a történésekbe. Míg egykor a hadvezérek a csatatéren bizonyították rátermettségüket, ma a politikusok és a gazdasági elitek kényelmes irodákban, biztonságos távolból határozzák meg, hogy mások élete hogyan alakuljon. Amíg ők maguk és családjaik a világ legvédettebb helyein élnek, addig milliók szenvednek a háborúk, gazdasági válságok és politikai döntések következményeitől.

Napjainkban a világ tele van félelemmel és bizonytalansággal. Egyetlen tollvonással emberek millióit küldik háborúba, miközben a döntéshozók személyesen sosem tapasztalják meg a pusztítás és a szenvedés valódi súlyát.

Vajon befolyásolná-e döntéseiket, ha maguk bőrén éreznék a mások által átélt testi vagy lelki kínokat?

A történelem során soha nem volt még ekkora szakadék a hatalmat gyakorlók és az egyszerű emberek között. Az uralkodók egykor tudták, hogy ha háborút indítanak, akkor annak terheit maguk is viselik – ma azonban a háború csupán egy stratégiai lépés a hatalmi játszmákban, ahol az emberélet nem több, mint statisztikai adat.

A legnagyobb igazságtalanság az, hogy mindez azért történik, mert egy maroknyi ember önmagát másoknál kiválóbbnak tartja. Úgy érzik, hogy joguk van mások sorsáról dönteni, mert hatalmat szereztek – akár választások, akár öröklés, akár pénzügyi befolyás révén. De milyen erkölcsi alapja van annak, hogy néhány ember úgy döntsön, hogy mások haljanak meg egy olyan konfliktusban, amelyből ők maguk hasznot húznak?

Maximus története fájdalmasan emlékeztet minket arra, hogy a hatalom gyakran nem a legérdemesebbek kezében összpontosul, hanem azokéban, akik a legjobban manipulálják a rendszert. Commodus császár nem harcolt meg a hatalomért, hanem örökölte azt, és amikor kihívás érte, aljas eszközökkel biztosította saját helyzetét. Nem ő volt az első, és sajnos nem is az utolsó a történelemben, aki így tett.

Vajon van e olyan rendszer, ahol a hatalom felelősséggel jár, ahol a vezetők osztoznak népük sorsában, és nem csak kihasználják őket?

Mióta világ a világ, az emberek többsége nem akar háborút, nem akar félelmet és szenvedést – csupán élni szeretné az életét, boldogságban, biztonságban. De amíg a hatalom távol maradhat a következményektől, addig nincs motivációja arra, hogy igazságosabb döntéseket hozzon. Amíg az emberek félnek, és megosztottak maradnak, addig könnyű őket manipulálni és felhasználni a hatalmi játszmákban.
📸 Gladiátor

27/02/2025

A TÉBOLY STRATÉGIA: MACHIAVELLI ELVEITŐL NIXON POLITIKÁJÁN ÁT … napjainkig, avagy nincs új a nap alatt

A hatalom egyik legősibb dilemmája az, hogy egy uralkodó vagy vezető milyen módon biztosíthatja uralmát, önmagát, és persze hogyan érheti el céljait. Az idők során számos stratégia született erre, de kevesek voltak olyan radikálisak és hatékonyak, mint a téboly stratégia (Madman Theory).

Na de mi is ez a még elnevezésében is őrült módszer?

Eredetét kutatva egészen az 1500-as évekig kell visszarepülnünk, méghozzá Niccoló Machiavellihez, aki híres politikai filozófus volt. 1532-ben írta meg A fejedelemhez című művét, melyben a hatalmat nem erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból vizsgálta.
Arra a következtetésre jutott, hogy egy uralkodónak nem kell feltétlenül erényesnek lennie, hanem mindenekelőtt hatékonynak kell maradnia, nem az a dolga, hogy jó legyen, hanem az, hogy hatalmon maradjon és sikeresen irányítson. Könyvének egyik leghíresebb gondolata:„Jobb, ha félnek tőled, mintha szeretnek.”
Machiavelli azt is hangsúlyozta, hogy egy uralkodónak olykor kiszámíthatatlannak és könyörtelennek kell tűnnie, hogy elkerülje az ellenfelek támadásait.

Az intelligens manipuláció és a félelmet keltő erőszakos megjelenés az, amely a későbbi téboly stratégia alapját is képezte. Ha egy vezető képes arra, hogy megzavarja az ellenfeleit és fenyegetőnek tűnjön, akkor sokszor még azelőtt meghátrálásra kényszerítheti őket, hogy valódi konfliktusra kerülne sor.

Végülis ebből nőtte ki magát a téboly stratégia, mint modern politikai eszköz, ami nem más mint a machivellista gondolatok remake-je - ha úgy tetszik. A stratégia lényege, hogy egy vezető szándékosan kiszámíthatatlannak mutatja magát, hogy ezzel félelmet és bizonytalanságot keltsen az ellenfeleiben. Ha az ellenfél azt hiszi, hogy egy vezető nem racionális, sőt, már-már abszurd, akkor sokkal óvatosabb lesz, mert nem tudja kiszámítani a reakcióit.

Ha a mélyére ásunk alapvetően 4 elemből áll:
1. Kiszámíthatatlan viselkedés: Egy vezető szándékosan olyan döntéseket hoz, amelyek irracionálisnak tűnnek, hogy elbizonytalanítsa ellenfeleit.
2. Félelemkeltés: A fenyegetés látszata erősebb lehet, mint maga a tényleges fenyegetés.
3. Tárgyalási előny megszerzése: Ha az ellenfél fél a vezető kiszámíthatatlanságától, akkor hajlamosabb lehet engedményeket tenni.
4. Hatalmi demonstráció: A vezető úgy mutatja magát, mint aki képes akár szélsőséges döntéseket is hozni.

Persze ezen elemekből merítő vezető nyilván nem idióta, épp ellenkezőleg tudatosan használja akár provokatívan is a kiszámíthatatlanságot, csak hogy félelmet keltsen.

S volt is a történelem során, aki nemcsak ismerte, de használta is e stratégiát. Richard Nixon amerikai elnök tudatosan alkalmazta például elnökségi ciklusa alatt. A vietnámi háború és a hidegháború idején Nixon azt akarta elérni, hogy a Szovjetunió és Észak-Vietnám elbizonytalanodjon, és inkább tárgyalásos megoldásokat keressen az Egyesült Államokkal. Nixon azzal próbálta nyomás alá helyezni Észak-Vietnámot, hogy elhit***e velük: képes és hajlandó akár nukleáris háborút is kirobbantani. Azt akarta, hogy az észak-vietnámi vezetők úgy érezzék, hogy ha nem kötnek gyors békét, akkor egy irracionális amerikai elnök akár szélsőséges lépéseket is tehet ellenük. (Hmmmmm…)
Na és persze ott volt a „Giant Lance” hadművelet. 1969 októberében az Egyesült Államok B-52-es bombázókat küldött a Szovjetunió határaihoz, nukleáris fegyverekkel felszerelve. A repülőgépek szándékosan kiszámíthatatlan mozgásokat végeztek, hogy a szovjet radarok ne tudják biztosan megállapítani, hogy valódi támadás készül-e. A Szovjetunió valóban megrettent, és később komolyabb tárgyalásokat folytatott az USA-val a nukleáris fegyverzetcsökkentésről. Mondjuk Vietnám nem vette be. Jól t***e, az idő ilyen tekintetben őket igazolta. Hazárdjáték volt? Mindenképp.

Számos pszichológiai irányzat is egyetért abban, hogy a fiatal felnőttkori életszakasz döntő fontosságú az identitás, gondolkodásmód, minták és képzetek kialakulásában. Miután hasonlóságokat véltem felfedezni napjaink nagypolitikai alakjai és a nixoni stratégia között, így engedtem szárnyalni a képzeletemet.
Elképzeltem egy 1969-ben 17 éves fiút, aki egy napon arra ébred, hogy B52-es bombázók veszik körül az országát, és fél egy esetleges háború kirobbanásától, amire nyilván semmilyen hatással nem lehet. Majd 1 év múlva belép a Leningrádi Állami Egyetem jogi karára, ahol simán átérezhette a hidegháborús paranoiát. Sőt később tanulmányozhatta is. Háááát. Így lett..

Mellette elképzeltem a 23 éves amerikai srácot is, akit 5. alkalommal mentesítenek a vietnámi katonai szolgálat alól ilyen-olyan okokra hivatkozva (legutoljára csontkinövés miatt) s aki inkább belép apja, Fred ingatlanvállalatába, mintsem bevonuljon. Aztán később ez a srác, aki bolondult Nixonért, még levelet is kap tőle 10 évvel később, hogy a naaaaagy Nixon szerint politikusnak kellene lennie. Háááát. Az lett.

Szabó Anita

29/08/2026

27/08/2026

12/08/2026

05/04/2025

09/03/2025

07/03/2025

27/02/2025

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

Parancsikonok

Megosztás

Adatlap eltávolítási kérelme