23/05/2026
2003 környékén lehetett… bár aki ismer, tudja, hogy a dátumokkal nem állok túl jól, és az idő múlásával ez a képességem csak romlik. 😄
Az Elektropontban dolgoztam pénztáros/hitelügyintézőként. Raktárost kerestünk a miskolci boltba, és én kaptam a feladatot, hogy „vegyek fel embert”.
Röviden a történet eleje: Ő jelentkezett, én pedig úgy gondoltam, ideális jelölt lesz. Felvettem.
Jó döntés volt… akkor még nem tudtam, hogy mennyire meghatározó is.
Ő az az embertípus, akivel nehéz haragban lenni. Aki elsőre ránézésre talán nem ezt sugallja, de kenyérre lehet kenni, és szinte mindenkivel szót ért.
Nagyon hamar beilleszkedett a kis csapatba, sőt, mondhatni központi figura lett. A kedvenc mondata akkor is - és most is - a „Ne izgulj, megoldjuk!” volt.
És az volt benne a legjobb, hogy tényleg megoldotta.
Aztán raktárosból értékesítő lett, nem is akármilyen.
Fiatal és irtó dilinyós kollektíva voltunk. Munka után heti 2-3 összeröffenés simán benne volt, gyakorlatilag hetente minimum egyszer szilvesztereztünk. 😄
Közben pedig ment a munka is. Országosan az egyik legerősebb forgalmat hozó üzlet voltunk, ami nem véletlenül működött így.
Én készít***em állítólag a boltban a „galaxis legfinomabb kávéját”, ezért rendszerint a nyitás előtti kávéfőzés az én feladatom lett. Nem állítom, hogy tényleg így volt… de nem bántam ezt a feladatot, sőt! ☕😄
Aztán, ahogy lenni szokott, szétszéledt a banda. Ki erre, ki arra, ki ezért, ki azért… de valahogy mi megmaradtunk egymásnak.
Rengeteget csavarogtunk. Volt egy öreg Seat Ibizája, amit én csak „Csöpparanynak” hívtam. Kiszámoltuk, hogy tele tankkal mennyit bír, választottunk egy irányt és mentünk addig, amíg a tank félig nem ürült. Akkor visszafordultunk, hogy haza is tudjunk jutni. Ennyi volt a terv. 😄
Ő volt az is, aki fogta a hajamat az árokparton, amikor egy szerelmi bánatot sikerült az optimálisnál több alkohollal kezelni, és a vacsora úgy döntött, távozik.
Ezeket a történeteket azóta is lelkesen meséli Lottinak… természetesen minden részletre kiterjedően. 😅
És itt vagyunk 2026-ban.
Eltelt jó pár év, voltak kimaradások, és az élet is tett ránk néhány bonyolult kört, de még mindig megvagyunk egymásnak. Ő nekem a testvérem lett, én meg a hugicája. Nem vér szerint, hanem minden más szerint.
Bátyámként tekintek rá, Lotti pedig a nagybátyjaként szereti. Van köztünk egy olyan kapcsolat, amit nem a vér tart össze, hanem a kölcsönös tisztelet és az a fajta egyhúron pendülés, amit azt gondolom kevés emberrel él meg az ember.
Ez a fotó pedig néhány hete készült az esküvőjén. Az én egyetlen bátyuskám esküvőjén.
András. Bandi. Bandika. Nekem Ossi❤️
Nagyon büszke vagyok rá. Büszke arra, amilyen ember lett. Sok nehéz időszak volt az életében, sokszor kellett felállnia arról a bizonyos padlóról, de mindig tisztességgel és hihetetlen erővel t***e meg.
Büszke vagyok a családjára, a fiaira, akik ugyan nem vér szerintiek, mégis apának szólítják. Szerintem ennél nagyobb bizonyíték nem kell arra, milyen ember Ő.
És büszke vagyok rá azért is, amit felépít***ek a feleségével, aki szintén nagyon közel áll hozzám.❤️
Ott az Elektropontban egyikünk sem gondolta volna, hogy sok-sok évvel később – természetesen még mindig szemtelenül fiatalon 😄 – ott lehetek élete egyik legszebb napján.
Pedig így lett.
Aki hallott már minket beszélgetni, valószínűleg azt gondolja, hogy vagy nem kedveljük egymást, vagy egyikünk sem teljesen normális. Az utóbbi mondjuk elég közel áll az igazsághoz, amikor egymás társaságában vagyunk. 😄
Nem véletlen, hogy legtöbbször olyan neveken szólítjuk egymást, mint Majom, Csimpi vagy éppen Maki, és amikor csak lehet, cinkeljük egymást.
Közben pedig tűzbe mennénk egymásért.
És bár nem beszélünk minden nap, a távolság miatt pedig évente csak 1-2 alkalommal találkozunk, egy pillanatig sem kérdés, hogy mindig számíthatunk egymásra.
Na… hát Ő itt az én bátyuskám. ❤️
