19/10/2025
a másik oldalon állni..
Lakásokat nézek. El kellett adni az anyai örökséget, ahol én is felnőttem. Ahol az ajtófélfán még ott áll tollal jelölve, meddig értem hat, kilenc, tízévesen, ahol lázak ráztak és szerelmek lengettek, ahol én lettem én, lassanként. Ahol anyu feküdt, a végén egyre többet, egyre gyengébben, a fényképei, a fényképeim, az orvosságok kupaca, a hangosan ketyegő vekker, és a falon növekvő hetes alakú repedés mellett.
Most felfelé lépkedünk idegen lépcsőkön egy idegen házban. Az ingatlanos itt közli a tudnivalókat, amolyan örömhíres felhanggal:
„Nagyon el akarják adni. Meg vannak szorulva. A lányuk intéz mindent…”
Idős férfi nyit ajtót. Derékban magasra fogott öltönynadrág, abba betűrt hajtókás ing, sportpapucs. Nem köszön, csak röviden bólint.
„Éppen ebédben vagyunk”, mondja aztán óvatosan, és már indul is vissza a bejáratból is látható ebédlőasztal felé. Az idős nő, aki az asztalnál ül, fel sem néz a tányérból.
Kínosan kezdem érezni magam, mint valami kezdő betörő. Az ingatlanos akkor előveszi a retiküljéből a kék műanyag lábzsákokat. Ő dolgozik, nem esik ki a szerepéből egy szempillantásra sem, neki minden lakás hivatalos munkahelye.
Hőség van. Még így is, hogy a télikabátot a karomra hajtom, úgy érzem, meggyullad a bőröm.
A néni feláll, kiviszi a két üres tényért a konyhába. Kávét hoz helyette, magának és az urának, apró, a tényérokhoz illő herendi csészékben.
Derengő sötét van, a redőny makacsul, szinte koppanásig leeresztve. Hogy miért, nem tudni. Se a szoba tájolása, se a télszürke időjárás nem indokolja, hogy a fénytől ilyen szenvedéllyel óvakodjanak. Sőt, a hirdetésben a panorámát éppenhogy a lakás egyik ékköveként említik.
Zavaromban közel hajolok egy fényképhez, ahogy vendégségekben szokták, pedig nem vagyok vendég. Mi vagyok? Van itt nekem bármiféle létjogosultságom? A fotón egy kisfiú és kislány áll egy karácsonyfa mellett, fényképes vigyázzban, az ebédlőben. Ebben az ebédlőben. A kislány fején helyes szalmakalap. Az ott lóg a falon. Valamiért kíváncsian megérintem, aztán gyorsan visszahúzom a kezem, ahogy a tiltott tárgyaktól rántja vissza a kezét az ember a múzeumokban.
Kikerüljük az ebédlőasztalt, meg a két kávét kortyoló embert. „És ott”, mutat a szoba túlfelére az ingatlanos, „ott van ennek az otthonnak a lelke, a működő kandalló, ahol a hideg téli estéken összebújva melegedhetnek majd a szerencsés új tulajdonosok”. A két öreg összenéz.
A fürdőszoba a következő. Az ingatlanos hölgy felhívja a figyelmem a kád és a zuhanyfülke praktikus ötvözetére. Az antik, fa berakású fogassorra is. Utóbbira két köntös van felakasztva, egymás mellé, az ujjaik úgy érnek össze, mint valami kézfogás. Az ajtófélfán tollal húzott kis vonalak. Béni, 1974 márc. Viola, 1977 nyár.
A két kis öreg végzett a kávéval. Most rágyújtanak. A hőség és a cigarettafüst már egyesített erőkkel fojt a torkomra, köhögni kezdek.
A néni most felrak egy lemezt. Bakelit. Bowie. A hangerőt egészen feltekeri, aztán visszaül az asztal mellé. Ülnek mozdulatlanul és némán a sötét, meleg és büdös szobában. Dübörög a lakás, mint egy izgatott szív.
És akkor jövök rá, hogy ezek az emberek egyáltalán nem akarják, hogy megvegyék a lakásukat. A megérthető, és vitán felüli gazdasági kényszerhelyzet, meg az a tény, hogy ez itt az otthonuk, két külön dolog, amely csak a végtelenben ér össze.
Szándékosan tekerték fel elviselhetetlen fokokig a kazánt, hogy az, akár valami tűzokádó sárkány, lángnyelveivel kiűzze az idegeneket. A cigarettával igyekeztek kifüstölni minket, mint a rossz szellemeket. Talán nevettek is magukban kicsit ezen. Talán sírtak. Micsoda megindító otrombaság! Kedvem lenne megölelni őket, megsimogatni szép, fehér hajukat, és azt mondani, nincsen semmi baj. Nem lesz semmi baj. Ehelyett inkább azt mondom hangosan, válaszul az ingatlanos kérdő tekintetére: „sajnos nem az én világom”. A néni akkor felemeli a fejét, és az ottlétem alatt először rám néz, valami hálával. De a veszély ott marad a szobában, lebeg tovább a cigarettafüstben, mint valami láthatatlan szike, amivel majd egy kék lábzsákos idegen elvégzi a fájdalmas műtétet: elválasztja ezt a két kis öreget egy közel életfontosságú szervüktől. Az otthonuktól.
Megkönnyebbülést érzek, hogy nem én leszek az.
Persze nem mintha valamiféle kegyes angyal volnék. A lakás valóban zajos, és sötét, és dohos. De ha világos volna, csendes, illatos, és olcsó? Ha épp nekem találták volna ki? Akkor kegyetlen lennék, mint a
katonák. Hiszen én is otthagytam az én jeleimet valahol egy ajtófélfán. Otthagytam a világ leggyönyörűbb hetes alakú repedését a falon egy lábzsákos idegennek.
(pár éve írtam - aki még nem látta...)
