03/06/2017
„Becses Becs”
„Legel még a bika Tiszabecsen?” - szól az ugrató kérdés a Tiszaháton. Egykor a faluban fából készült, szalmazsuppal fedett templom állt. A szalmában maradt néhány szem búza kikelt, szépen zöldült a tetőn. A hívek nem tudtak megegyezni, kié legyen, azért úgy döntöttek, legelje le a falu bikája. A derék állat nyakára kötelet kötöttek, s kezdték felhúzni a tetőre. A kegyetlen művelet során a fuldokló bika kiöltötte a nyelvét, mire az egyik presbiter felkiáltott: „Eszi mán, komám, nie, hogy sodorintja a nyelvievel!”-mondja a falucsúfoló.
„Mikor a szemem lehunyom, egyszerre Buda, egész Buda köröttem muzsikál, köröttem ezer holdfényes határ, s ezer határon túl a távoli Somogy és Szatmár minden tücskei” - írja Szabó Lőrinc, életének tiszabecsi időszakára emlékezve.
Bennem a „becsvágy” a Tiszabecshez való vonzódás is. Becs egy olyan időszakot idéz, amikor az ősz királyi pompával vonult be Szatmárba, piros és sárga lobogókkal, a kukorica, a dinnye, a tök, a paradicsom és az érett paprika színeivel. Amikor a hársak aranyleveleket vettek magukra, a somok bíborvöröseket, a tölgyek rozsdabarnákat. Jó volt a napsütésben sütkérezni. Örvös, begyes, golyvás galambok röpködtek körül. Az égen fehér felhők, s kékség, csodálatos kékség volt.
Tiszabecs a XII. század elején benépesült Tisza-Túr-köz egyik első falva. Már 1181-ból van róla adatunk. „A Becs helynév puszta személynévből keletkezett, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév talán az ótörök bics, vág igével kapcsolható össze”-írja Kiss Lajos (FNESZ 594.l.). Innen már csak egy aprócska képzettársítás – nem is kell, hogy vágjon az esze a műkedvelő nyelvésznek – és már ott vagyunk a bicskánál, amely bicsok, bicsak, fityok és olcsófajta, fanyelű formában tiribicska néven is „hetykélkedett-zsebkéskedett” valaha a településen. „Fére bicsak, had fordiccsak!”, vagyis, „Ide vele! Hadd lássuk!”- mondták, ha „elő akarták hozatni a farbát”. Az új bicskának jó erős volt a „nyaklója”, csak a vastag hüvelykkörmével tudta kinyitni a legerősebb becsi legény is, mielőtt a kocsmaasztalba belevágta. Mikor legény lett a becsi kislegény, bicskát kellett vennie. Ha volt is otthon egypár t**a, úriforma kés a háznál, úgy gondolta, hadd legyen fegyvere, mert mi az ember bicska nélkül. A „Van nékem egy bicsakom, ha akarom, kicsapom” becsi mondókától megihletve, én magam is gyorsan faragtam bicska-bikkfanyelven egy „fanyelűzsebkés-verset”.
„Bugylibicska unokáit Tiszabecsi Bicska Miska esténként bicskamesével csicsígatja, andalítja. Mese közben rozsdás hangja - csik-csuk, csik-csuk – el-elcsuklik, s öreg becsi bicskanyelve mind gyakrabban megbicsaklik. És, miközben meséivel minden bicst álomba bódít, ő maga is „elbóbicskál”, szép csöndesen BECSukódik”.
Tiszabecs nekem Móricz Hímes tojások című bájos kis elbeszélésének Galambos nevű települése. A szomszéd helységnek – amelyet minden bizonnyal Milotáról mintázott - a novellájában szereplő, ott lakó, csirkeparittyázó, csibész, de aranyos fiúkra való tekintettel a Parittyás nevet adta az író. A tojásgyűjtő kislányok a Tisza gátja mellett haladó, ma Töltés utcának nevezett úton mehettek át egyik faluból a másikba.
A Töltés utcában töltöttem én is szüleimmel és leánytestvéremmel – afféle „albér-, illetve, a falusi létforma miatt találóbban „alvég”-letben - néhány, de egész életre szóló lelki töltést adó hónapot, amelyeknek emléke ma is táplálja bennem azt a családom által kialakított hitemet, hogy az életet, amely szigorú, biztos és előttünk ismeretlen törvények szerint halad, nem a mérhetetlen önzés, hanem a szeretet irányítja.
A becsi reggelek csodálatos világa, amikor az égen a felhők előbb bíborosan, majd éles aranyfénnyel szikrázva pompáztak, a földön az állatok reggele volt. Tehenek mentek az úton egyesével, párosával, csoportosan majd szinte már egész csordába olvadva. Bárányok jöttek, libák szálltak ki vijjogva, s ellepték a töltésoldalt. Disznók döcögtek ki röfögve, s rövidesen már túrtak is az árok szélén. A melegedő estéken bogárzottak a csikók és a kis madarak, és a lányok sietve szűrték el az édes illatú tejet, hogy leskelődhessenek a kapun a legény után.
Becsen szinte kint éltünk a természetben, ahol az ember olyan őszinte lesz, mint a növény s az édes, szép mezei vad. Emlékszem, egyszer az egyik ház udvarán egy borjú megnyalta a kezemet. Érdes volt a nyelve, mint a smirgli, de a szeme tele volt jósággal és ragaszkodással. Most is látom a szekérbe befogott, piros színű, erős becsi lovakat, s a télen az ajtajukon vastagon ömlő párát árasztó istállókban álló, hatalmas tőgyű, friss tejillatú teheneket, ahogy jámboran kérődznek a jászol mellett, s a karámban a nagy anyajuhokat, a közöttük furakodó, suta, vékony, bégető bárányokkal.
„Galambos-tiszabecsi” létünk meghatározó társai voltak az állatok, köztük még a gyöngyesőként szerteszét pergő gyöngytyúkoknál is szebb galambok. Szomszédunk - a nevére már nem emlékszem - nagyon sokat tartott belőlük, de szállásadónk is „galambászkodott”. Ödi bácsi is szeretett mindenféle madarat, még egy meglőtt daru is volt az udvarán. Úgy november táján nagyon megpendítette a szívünket érces, szomorú hangjával, amit akkor hallatott, amikor megütötte a fülét költöző, szabad testvéreinek halk, hívó krúgatása. Sajnáltuk, ahogy törött fél szárnyát csüngetve, fejét lehajtva, esetlenül ugrált fölfelé. Azt a kevés kellemetlenséget, amit a galambok elhullajtott tollaikkal és néha az ablakunk párkányára vagy üvegére pottyantott „guanójukkal” okoztak, jócskán ellensúlyozta csodálatos, hófehér, kékesszürke vagy szivárványszínű tollazatuk és csoportos repülésük látványa, a duzmadt nyakú pulykakasok éles tululu és a rikító tollú pávák nyávogós gyomorhangú kiáltásaitól sem zavartatott, kellemes turbékolásuk és szárnyverésük hangja. Ma is látom a ház tetején sétáló, fényes tollú madarakat, ahogy gyönyörű kacérsággal udvarolnak egymásnak. Nővéremmel néha emlegetjük, amikor egy, a Honvéd utcai kaszárnyából kimenőn lévő, dunántúli akcentussal beszélő közlegény – testvérem, aki velem együtt megharagudott rá, el is nevezte „Gyüttem katonának”- egyszer légpuskával rálőtt az egyikre, s azt a tiszta, gyermeki örömöt érezzük mindig, ami akkor töltött el bennünket, amikor a kocavadász célt tévesztett, kedvenceink a fegyvercsattanásoktól felriasztva sértetlenül felrebbentek, és a „Gyüttem”-ből „Szégyenszemre elsompolyogtam baka” lett.
Most, gondolatban, BECSerkészem a becsi határt. A Tisza itt érkezik hazánk területére. Becs felőli partján fekszik az általa korábban három oldalról ölelt, ma már csak két oldalon „ár-nyalt” -valójában félsziget - Sziget nevű dűlő. A Tiszának a mellette lévő szakaszán állt a Vízimalom. Az Inna vagy Innya egyik része – amelyen a lovakat vitték le a folyóra, hogy megitassák őket - füzes volt, a másikat művelték.
A Tisza közelében az egykori Hivatal már rég lebontott épületének, amelyben az ide hajón leszállított sót mérték, már nyoma sincs, de emlékét még őrzi a Mázsáló és a Kancellária nevű dűlő. A Vékást, amely onnan kapta a nevét, hogy csak egy vékányi vetőmagot lehetett bele vetni, elmosta a víz.
Megállok a határ szóra rímelő Batár, a Tisza itt országhatárként is „folycionáló”, kisded ága mellett. A folyócska a csernaújfalusi hegyekben ered, Ugocsában, s Magosliget és Uszka határán átfolyva, itt, Becsnél „szakad” a Tiszába. „Mikoo én puja vóutam – mesélte az öreg Kánya Gyula –, ott vóut a sok víz. A Batár minden tavaszon elöntötte a rieteket. Vóot nagy harmatok, vóut nagy nádas. Ojjan málé termett, hogy a két tábla köszt haladó uton eeveszett benne a lovasember. Pedig a málé csak akkoo terem jóul, ha a borozdába kuruttyol a bieka. Mámma má nincs nádas, gyiekienyes, nincs vizimadár.”
Elidőzöm egy kicsit a régi Kenderáztatónál, aztán megtalálom a hajdani Zsákmosót, a folyócska egyik könnyen megközelíthető, sekélyebb részét is. Eszembe jut a gyermekkoromban hallott – el is mosolyodom rajta – „Busujj seggem, nincs pendejem, Batárba fult a kenderem”- mondás. „Megyek a Tiszára, látóujier”- mondta egyszer szállásadónknak, Ödi bácsinak a felesége. Először azt hittem, a szemüvegét hagyta el, de aztán kiderült, hogy az a bizonyos látó nem más, mint látnivaló minta az eláztatott kenderből, ami megmutatja, hogy lehet-e már a kévéket „kőüteni”, azaz kiszedni őket a vízből.
Errefelé, a Batár torkolatánál volt a Nagy Forgó nevű „vízi körhinta”, tőle nem messze pedig a Fenék-forgó nevű kiváló halászhely. A Batár kis mellékfolyója, a Fok mellett számba veszem a régi vízfolyások – a Cser, a Berecz-patakja, a Bos-csatorna, az Ó- és az Éger-patak – „listáját”. A Bugyogóval kapcsolatban is két felfogás él. A nevet a török férfiviselettel összefüggésbe hozók álláspontjánál reálisabbnak tűnik az az elképzelés, hogy a lapály „tocsogóját” valaha egy bővizű forrás hozta létre. A Cseles-kert esetében is valami „fortélyt”, hadi cselt sejtenek az idősebb becsiek.
Az ismeretlen eredetű Szólát nevű határrész-név leírva elgyönyörködteti a „szólátó” szemét, kimondva pedig, – szó, lá, ti, (dó, ré, mi) - hangzóinak két és fél szótagot képező „szolmizációs sorával” megmozgatja a „szóhalló” zenei fantáziáját is.
